Szokás szerint sorozatot daráltam vasárnapi ebédfőzés-mosogatás közben. Ilyenkor csak hallgatom a párbeszédeket, néha odapillantok, de komplett évadok mennek le anélkül, hogy bármire is emlékeznék belőlük. Ma viszont megtalált egy mondat a Julia című filmfolyamból:

„Nem az a legnagyobb dicsőség, ha soha nem vallunk kudarcot, hanem ha felkelünk mindig, amikor elbukunk.”

Erről eszembe jutott, hogy tegnap volt két éve, amikor hasonló gondolatok által vezérelve beültem a tetoválószalon fura székébe, s apró pánikrohamaimat elnyomva megvalósítottam 25 éves vágyaim közül az elsőt – s mindezidáig az utolsót: felvarrattam a hátamra egy főnixmadarat. (Ugye milyen vagányul hangzik ennek a mondatnak a vége?)

Hogy miért most, ha eddig nem? Miért pont főnix? Az egyik orvosi vizsgálaton a velem korú asszisztens rákérdezett, hogy ez ilyen matrica-e. Nagyot nézett, amikor azt feleltem, egészen friss tetoválás. Akkor mondtam ki először hangosan: régen vágytam rá, s végül is nem lehetek gyáva egész életemben. És azért főnix, mert a keljfeljancsi lett volna a másik engem jellemző opció, de az mégiscsak idétlenül nézne ki igen-igen régen fiatal habtestemen.

Mivel gyakran túlgondolom a dolgokat, ma azon morfondíroztam, hogy mennyire ironikus is ez: a talpra állás, újrakezdés, megújulás jelképét magamon én csak akkor láthatom, ha hátat fordítok a tükörnek, majd visszanézek. Úgy kell hamvaimból felépítenem magam, hogy nem enged a múlt.

Hát, így jár, aki ilyen óvatosan bátor, mint én...

[112]

Megboldogult főiskolás koromban egyik kedvencem volt  ez a szám. Nem sokan emlékeznek már arra a korszakomra, amikor az első sorban tomboltam a Pokolgép együttes koncertjén, de leginkább nekik küldöm szeretettel:

„Százezer átok sem állíthat meg
Miben hiszek, azt végigcsinálom
Százszor eltaposhatsz, újra felállok
Az utam végig kell járnom...”