Jönnek a nemszeretem napok. Előbb sötétben indulunk, aztán sötétben és hidegben, végül sötétben, hidegben, ködben, csúszós úton. Hazafelé ugyanígy. Az ember megtanul örülni minden kis fénysugárnak. S mivel gyarló vagyok, nem árt, ha megfelelő irányból jön az a sugár...

Hogy miért? 25 évig jártam úgy munkába, hogy reggel és délután is pont a szemembe sütött a nap. November-december táján néha nem ért semmit a napellenző és a szemüveg sem. A kis ócska autó nehezen melegedett fel, kívül fagyos, belül párás volt a szélvédő, s ha kicsit jobban kivicsirított a nap a felhők közül, bizony csak tejködöt láttam. A dühtől szikrázó szemmel mondogattam magamban a régi áldást (én írnek tudom), hogy „Fújjon mindig hátad mögül a szél, a nap melegítse arcodat, meződre lágy eső hulljon, s amíg nem találkozunk ismét, tartson az Úr a tenyerén...” A vége mindig az lett, hogy a jóisten akárhová tegye a napját, mert miatta az összes csillagot látom, csak az utat nem. A szelet meg hagyjuk is, mert akármerre mégy, az mindig keresztbe fúj és elibéd hordja a havat.

Na de most... Pont ellentétes irányba kell indulnom, s bár reggel valóban sötét van, hideg és ködfoltok, a hazaút néha tartogat csodát. Ma például Nyírpazony után kezdődött a műsor, s egészen a bogdányi benzinkúti letérőig tartott. Én már az északon gyülekező hófelhők láttán is elégedetten kuncogtam, s azt hittem, mire hazaérek, Holle anyó megrázza a dunyháját. De nem ez történt. A felhők előttem sötétszürkéből kékké váltak, a hátam mögött a lemenő nap valami különös szögben világította meg a tájat, amitől festményszerűvé lett a világ. Csak most vettem észre, mennyi levél maradt a nyárfákon. Vajon melyik a rezgőnyár és melyik az ezüst? Sosem gondolkodtam még ezen, csak most, ahogy a levéltenyerek ezüstösen rezegtek a rájuk hulló sztárfilter alatt. Smaragdzöld és puha volt a mező, Nyírtura szélén élesen kirajzolódtak a nagy nyírfa ágai, barátságosan csillogtak a piros háztetők az immár ibolyaszín háttér előtt.

Viszont amikor melléjük értem, piszkosszürke csutakokat lengetett a szél. Közelről eltompultak a színek, a vérszilvák szabadulni akartak fonnyadt, megfeketedett leveleiktől, s csak a falu túlvégén villant fel a torony vastraverzének néhány piros eleme.

A turai egyenesben egy rövid szakaszon magam voltam az úton, teljesen lelassítottam, hogy tovább tartson az élmény. S csak egyenesen előre néztem. Valószínűtlen látványban volt részem: a tintakék ég alatt rózsaszín vattacukor pomponokat emeltek az égnek a fák, itt-ott egy-egy nyár ezüst boát lengetett, az akácok úttest felőli levélkéi megteltek fénnyel, büszkén dacoltak a széllel, erősen kapaszkodtak, s csak akkor adták meg magukat, amikor elhaladtam mellettük. Mögöttem örvénylő táncuk az utolsó volt, mégsem tűntek szomorúnak.

Nyírbogdányhoz érve jobbkéz felől nyárfasor. Klónhadsereg. Egyenes sorok, egyforma törzsek, azonos szögben égnek emelt ágkarok. Siratókórus. Jááj, eddig és ne tovább! S valóban. Az enyhe kanyar után eltűnt tükrömből a nap, az égi reflektor fénye kihunyt, megfakult képeslap lett a táj.

Holnap délutánra esőt ígérnek. De nem számít. Jön haza a nagyfiam. A fény holnap az autóban ül majd velem.

[109]

Nem álltam meg fényképezni, ez a nem túl jó naplementés fotó az udvarunkon készült.