Az első főiskolai-egyetemi vizsgaidőszak valószínűleg mindenkinek emlékezetes maradt. Ki a remek jegyekre, s az azt követő ünneplésre, ki a bukásra és a bánat keserű poharára-poharaira-üvegeire emlékszik nosztalgiával.

Én a varjakra.

Ahogy hűlni kezdett az idő, megjelentek a házak között, hatalmas felhőként sötétítették el az eget, a járdán pedig fehér foltok jelezték egészséges emésztésüket. Mire beköszöntött az igazi hideg, már teljesen otthonosan érezték magukat: hatalmas ricsajt csapva köröztek, valami számunkra ismeretlen jelre eltűntek a sóstói erdő irányába, majd újra visszaszálltak, távolról úgy festettek tőlük a fák, mintha nem hiányzott volna róluk a lomb. Persze ezzel nem mondok újat, ezt csinálják ma is: röpködnek, kárognak, s falevélnek álcázzák magukat.

Ültem a könyv fölött, mellett – néha rajta. Ettem egy fél kiflit. Teát ittam rá. Majd megittam még egy teát. Aztán felbontottam egy Túró Rudit. A módját megadva előbb körben leeszegettem róla a csokit, majd kicsit beleharaptam a fehér túróba. Egy darabka beleesett a könyvbe. Eléggé el nem ítélhető módon megnyálaztam az ujjamat, s úgy kotortam ki a túrórögöt a hajtásvonalból. Félretettem a nyálas könyvet száradni. A maradék kiflibe beletuszkoltam a túrót. Finom volt, de rájöttem, hogy már nincs hozzá teám. Elfogyott minden kifogás is, újra elő kellett venni az Intézményrendszer jegyzetet.

Olvastam. Vagyis olvastam volna, de odakint rázendítettek a varjak. Behallatszott a szárnyuk suhogása, ahogy csaptak egy retúrt az erdő felett. Mire a vége felkerekedett, az eleje már visszatelepedett a fákra. Egy éppen szemmagasságban ült az ágon, „egy szép, hosszú ágon, föl-he-he-he, le-he-he-he, mivel egy szellő hintáztatja az ágat...”* Hipnotikus volt. Mikroalvásaimat károgások szakították félbe.

Megmostam az arcomat. Ide veled, te Intézményrendszer, már minden vizsgám megvan, nem fogsz ki rajtam!

A varjú új trükkbe kezdett. Hívott pár havert – hasonló vagány fekete tollkabátjuk volt, mint neki –, s elkezdtek valami frenetikus légiparádét rendezni. Felrepült az egyik, a másik utána eredt, s amikor majdnem elérte, az első bucskázott egyet a levegőben. Aztán cseréltek.

– De ügyesek vagytok! – simítottam meg az ablaküvegen tükröződő varjúárnyat. – Jaj, úgy néznélek még titeket, de nekem tanulnom kell!

– Kár! – szóltak vissza szánakozva.

Ez ment napokon keresztül. Semmi másra nem vágytam, mint végre lelkifurdalás nélkül nézni őket. Irigyeltem a szabadságukat. Végül persze levizsgáztam. Büntetlenül nézhettem volna az attrakciót, amire annyira vágytam. Ó, tojok én a varjakra, gondoltam a főépületből a kollégium felé dzsesszelve, hiszen az zsongott a fejemben, hogy hurrá, fél évig nem kell vizsgára készülnöm.  

Ekkor tudtam meg, hogy a varjúmadár képes olvasni az emberi gondolatokban. De... szerencsére nem látta senki, azt a sapkát meg amúgy sem szerettem...

*Pom Pom meséi

A címért Kosztolányi Dezsőtől kérek elnézést! 

[108]