„– Az Amortentia a világ legerősebb szerelmi bájitala.
– Úgy van! Felteszem, sajátosan fényes gyöngyházszínéről ismerted fel.
– Igen, meg a jellegzetes, spirálisan felszálló gőzéről – csicsergett lelkesen Hermione. – Úgy tudom, mindenki más és más illatúnak érzi, attól függően, hogy mihez vonzódik. Nekem például olyan, mint a frissen lenyírt gyep meg az új pergamen meg...”

Itt Hermione elvörösödött, s nem fejezte be a mondatot, így aztán soha nem tudjuk meg, milyen illatú számára a szerelem.

Persze nem Hermione ma a lényeg, s az sem, hogy amikor beugrott az amortentia szó, hány perc alatt találtam meg, melyik Harry Potter kötetben, s ott hányadik oldalon van ez az idézet. (Amúgy kb. három, mert a könyv nem volt a helyén, meg a szemüvegemet sem találtam meg elsőre a táska alján.)

Számomra mindig fontosak voltak az illatok, ezért nagyon megvisel, hogy a covid óta a szaglásom nem a régi. Ha intenzíven érzek valamit, az többnyire roppant kellemetlen, penetráns szagú. De ma délután egyik kedvenc illatom fogadott az udvaron: vadon nőtt gombák árasztották magukból az őszi erdő avarszagát. Mentem az orrom után. Hamar meg is találtam a kis pörge kalapos csapatot. Mint a kislibák, úgy sorakoztak egymás után, egyenes vonalban. Furcsa, az erdőben kör alakban bújnak ki, boszorkánykörbe rendeződnek. Biztosan tudják, hogy ez egy tanár udvara, nem mernek csak úgy elcsellengeni, nehogy rájuk szóljak: egyenes legyen az a sor!

[107]

Ha még nem olvastad volna vagy szeretnéd újra elolvasni, itt van a könyvem címadó írása, A Férfi illata.