Napok óta esik, hideg szél fúj (éééde-sanyááám, hoooz-zaja kija keen-dőőőt). Ma csak annyi időre caplattam ki az udvarra, amíg kivittem a varjaknak az almahéjat. Még nem fedezték fel, el vannak foglalva a diószedéssel, de jó lesz az még, ha bereccsent a fagy. Régi álmom teljesülne, ha a temető jegenyefáján lakó holló-trió is észrevenné egyszer a terített asztalt: a krumplihéj és zöldségnyesedék tetején világít a sütőtök kikapart belseje és magja, egy holló igazán tudhatná, hogy kááár ezt kihagyni. Őket közelről nem láttam még, csak a krúgatásukat hallom, meg látom, ahogy köröznek a falu felett, de nem adom fel a reményt, az nem kerül semmibe.

A tuja buja alsó ágain cinegék tornáznak egész nap. Két-három éve már nem költöznek ki nyáron sem az erdőbe, itt fészkelnek a kert végében, a kicsinyek a diófa – akácos – eperfa háromszögben tanulnak meg repülni. Ma rokonok is csapódtak hozzájuk. Nem tudtam megállapítani, hogy barátcinege vagy kormosfejű volt-e – a Facebook Madárhatározós csoportjában olvastam, hogy az a különbség köztük, hogy a barátcinegének csillog a feje búbja, a kormosé mattabb... Hát, kösz. De a szakértők szerint a kormosfejű a hegyek közt gyakoribb, szóval a kérdés eldőlt. És igen, ma ez volt a legnagyobb gondom, én is irigylem magam ezért. Puszi!

A fotó természetesen nyáron készült. 

 [104]