Kevés dolog van, ami az eltelt évtizedek alatt sem fakult meg a lelkemben. Ezek egyike a szivárvány megpillantásakor keletkező érzés. A színes sávok megjelenése ugyanúgy boldogsággal tölt el most is, mint amikor legeslegelőször láttam. Persze nem ugrálok már a pocsolyában, nem rikkantgatom, hogy esik az eső, süt a nap – Paprika Jancsi mosogat –,  veri az ördög a feleségét, de a szívem most is egy hangsúlyos ti-tá-tá ritmust ver, mint rég.

A szivárvány mindig is kollektív örömforrás volt. Aki elsőként látta meg, azonnal társakat keresett, az emberek megálltak egy pillanatra, tekintetüket a felhőkre emelték, mosolyogtak, majd kerestek valakit, akinek odakiálthatták: – Nézd, ott a szivárvány!

Ha látnánk egy hang nélküli videót emberekről, akik közül egy felpillant az égre, felemelt mutatóujjal kiált valamit, s körülötte mindenkinek az arcán ugyanaz a fénylő mosoly jelenne meg, látatlanban tudnánk, hogy nem repülő csészealjnak örvendenek.

Amíg nem volt fényképezőgép, kamerás mobiltelefon meg pláne nem, addig elég volt ez az összemosolygás. Most fotók milliói készülnek ugyanarról a fényjelenségről. Talán már nem is a szivárvány váltja ki a heves szívdobbanást, csak a megörökítés – megosztás öröme. Kié készült jobb szögből, nagyobb felbontású eszközzel, látszik-e a teljes ív vagy belelóg egy épület, s csak az utolsó szempont az, hogy hátha felétek nem látszott, mutatom, ne maradj le róla.

Lemaradni nem jó, lemaradni fáj, főleg ha az ember a lángoló égboltról marad le, mint mi a minap. A Flightradaros csoport egyik posztjában kivételesen nem valamelyik repülőjáratról folyt a diskurzus, hanem a felénk szokatlan fényjelenségről. Azonnal riasztottam a férjemet, de hiába rohantunk ki, nálunk fehér vattacukorszálak gomolyogtak. Nem tört át a bíborló sarki fény, semmit nem láttunk. Vigasztalhatatlanok voltunk. Talán éppen ezért reagáltam ma  időben, amikor négy óra előtt pár perccel a nappalinkba furcsa lilás fény áradt be. Kinéztem Bence fiam északra nyíló ablakán, s egy hatalmas vörös fényoszlopot láttam. Nem hittem a szememnek. Kabátot, telefont ragadtam, s kibicékeltem az udvarra (egy hete nem jártam kint, beteg vagyok, de ez most mellékszál). Nem sarki fény volt. Mire kiértem, a vörös oszlop teteje lassan meghajlott, szépen lement hídba, maga alá hajlítva a narancs, a sárga, a zöld-kék-indigó-ibolya színeket. A szemem láttára épült fel a szivárvány, s mivel csak magam voltam a szemerkélő esőben, magamnak ujjongtam, hogy szivárvány, szivárvány! Ti-tá-tát vert a szívem, amíg fotóztam, s egyszerre akartam hátrálni, hogy az egészet egyszerre meg tudjam csodálni, meg rohanni felé, hogy hátha egyszer sikerül a lehetetlen, s elérem, átmehetek alatta, vagy megfoghatom valamelyik lábát.

Ismét a régi bölcsesség érvényesült: kellett egy kis távolság, hogy a maga teljességében szemlélhessem a dolgokat. Bár a fotóra nem fért rá még a kert végéről sem, de láttam, láttam, láttam a teljes ívet, s ettől mintha a fájdalmaim is enyhültek volna.

Közreadom, örüljetek, gyógyuljatok ti is. 

[101]