Tisztelgés Krúdy Gyula emléke előtt

Írta: M. Szlávik Tünde

Történt egyszer, hogy Szindbád, a rendkívüli, ki a nőknek tett feledhetetlen szolgálataiért jutalmul, s az általa okozott csalódások fejében büntetésül végleg meg nem halhatott, egy forró nyári nap délutánján lelökte magáról a foszladozó szemfödelet, s kisétált kriptájából. Jól választotta meg az időpontot. A temetőben csupán egy valóban bánatos özvegy sírdogált, s csak itt-ott korzózott néhány öntelt idős dáma, kik kerti szerszámokkal felfegyverkezve, látszólag testi kínok által gyötörve, ám lélekben polkát járva ünnepelték a túlélést. Szindbád utóbbi száz évben már csak a közelben keresett bukott angyalokat – így is oly sokan voltak, hogy egy idő után nem győzte vigasztalásukat: élveteg szépasszonyokat, akik már rég nem harisnyakötőjükre, hanem egyenesen habtestükre hímezték a Puskin-sorokat, színi növendék kisasszonyokat, a jövendő híres énekesnőit – szépek voltak, mint a mezei virágok, s oly sokan is teremtek –, ezúttal hosszú utazásra szánta el magát. Mióta meghalt, nemigen hitt az álmokban, ám egy hónapja újra és újra visszatérő rémlátomás kínozta: minden éjszaka változatos módokon – vonattal, léghajóval, szakadt konflissal – menekült egykori szerelme, Magda elől. Tegnap tett egy rövid sétát a környéken, s midőn meg-megfordult egy-egy hattyúnyak, gömbölyű váll, ringó csípő után, immáron ébren is Magdát látta előlépni minden fa mögül, szemrehányó arccal, értetlen tekintettel, szája sarkában durcás sértődöttséggel. Belefáradt a dologba. Nem nyugodhat békében a múlt sötét árnyaival a nyakában. Talán ez is egy égi jel, amelyet sokat kapott életében is. Meg kell találnia Magdát, hogy huszonöt év után megmagyarázza, miért kellett azon a februári éjszakán elhagynia őt.

Felkereste eldugott lakhelyét, villámgyorsan összecsomagolt, s még éppen elérte a nyírségi megyeszékhelyre induló utolsó vonatot. Az amúgy is hosszú út azonban a poklon keresztül vezetett. Alig vette vissza jegyét a kalauznő párnás ujjai közül, amikor hirtelen úgy érezte, páros lábbal rúgták hátba. Debrecenig még elviselhető volt a kín, onnantól a görcsös fájdalom a vonat minden egyes rázkódásával egyre csak fokozódott. Hiába próbált állni, féloldalasan ülni, az utastársak csodálkozására padlón térdepelve az ülésre görnyedni, semmi nem használt. A meghökkentő mutatvánnyal sikerült kizökkentenie az embereket a rideg közönyből és az unott érdektelenségből, s miután megértették, hogy nem az alkohol, hanem a fájdalom készteti újabb és újabb figurák bemutatására, feltámadt bennük a segíteni vágyás. Kapott bontalan palackos vizet és megkezdett dobozos sört, frissítő kendőkkel, görcsoldó pasztillákkal és fájdalomcsillapító házi törköllyel kínálták. Megtudta, hogy mindenkinek van egy párja, munkatársa, komája, ángya, aki ugyanígy átesett már ezen, vagy éppenséggel saját maga gyakorlott görcsölős, veseköves, kólikás, háromszor zúzott, kétszer műtött, s hogy ez bizony nem játék, mert elakad, megszakad, begyullad, s mindenekfelett fáj is. Az emberek jók, állapította meg Szindbád, mikor végre megállt a vonat, s egymást félrelökve igazgatták zakóját, nyakkendőjét, letámogatták a peronra, át a kivilágított, tágas épületen, egészen a taxiállomásig, s mindeközben csupán egyszer akarták ellopni a tárcáját és a poggyászát.

A taxis dupla viteldíjat számított fel az útért, mert az elviselhetetlenségig fokozódó fájdalom miatt Szindbád százméterenként felemelte kezét, s harsányan odakurjantott, mintha a cigányprímásnak szólna: Ácsi! A kényszerpihenők alatt a sofőr almát eszegetett, erős, egészséges fogai között harsogva roppant darabokra a gyümölcs – Szindbád minden reccsenésnél úgy érezte, a gerincéből tépnek ki egy darabot. A középkorú férfi joviális mosollyal szemlélte a visszapillantó tükörből, ahogy utasa a hátsó ülésen fetreng, s hogy elnyomja annak nyöszörgését, bekapcsolta az autórádiót. A harsány tuc-tuc hallatán Szindbád először a kerekek alá akarta vetni magát, majd inkább intett, hogy bármi is történjék, meg ne álljanak a kórházig. Amikor elértek a mentőbejáróig, s a zene is elhallgatott, Szindbád arcán könnyek gördültek le a megkönnyebbüléstől.

A busás borravalónak köszönhetően a sofőr segített bevinni a poggyászt a sürgősségi osztályig, melynek bejáratánál a fehér köpenyes kórházi dolgozók és a piros-sárga anorákos mentősök az elegáns férfi feltűnésekor úgy rejtették tenyerükbe az égő cigarettát, mint jól nevelt, érettségi előtt álló fiatalok az utcán, ha megjelenik az osztályfőnök. Szindbád udvarias kalapemeléssel elköszönt segítőjétől, majd beérve az épületbe leroskadt az első műanyag székre. A folyosó a késői időpont ellenére meglehetősen zsúfolt volt. Rövidnadrágos, atlétatrikós férfiak, lenge nyári ruhás nők ücsörögtek a székeken, és egymás között sugdosódva méregették az öltönyös-kalapos urat. Szemmel látható sérülése csupán egy horzsolt homlokú hajléktalannak volt, akit két rendőr igyekezett a széken egyensúlyban tartani.

Szindbád egy puha ágyra, fájdalomcsillapítóra, dédelgető szavakra vágyott. Vérágas szemével reménykedve nézett a bejárat melletti üvegkalickában üldögélő a keseszőke pillájú, piros arcú, kövérkés nőre. Az visszanézett rá. Bámulták egymást egy darabig, majd a nő kinyúlt a félköríves nyíláson, s magához intette a férfit, aki kalapját levéve hétrét görnyedt, hogy szemük közel egy magasságba kerülhessen.

– Mi a panasza? Kérnék valami iratot. Benne van a rendszerben? – hadarta a nővér monoton hangon, egy szuszra, miközben tekintetével a folyosón ácsorgó rendőröket kereste. Szindbád a görcsöktől el-elfúló lélegzettel válaszolt, bár némileg zavarta a nagy nyilvánosság előtti kitárulkozás. A nővér az asztalon szanaszét heverő papírok közül kiemelt egyet, rávezette Szindbád nevét, panaszát, majd aláíratta vele a nyilatkozatot, miszerint tudomásul veszi, hogy holmijáért egyedül maga felel a kórház területén belül. Szindbád erre hátranyújtotta jobb lábát, s maga alá kanalazta vele barna útipoggyászát. A mozdulattól újra érezte a veséjén táncoló talpakat, felnyögött, mire a nő felemelt mutatóujjal, kissé kioktató hangon nagyobb önfegyelemre intette:

– Itt mindenki beteg, kérem, türtőztesse magát! – jó példával járva elöl letette a baljában tartott, frissen felbontott csokoládét. Megemelkedett a székében, közelebb hajolt az ablakhoz:

– Mintára lesz szükség. Tud pisilni? – érdeklődött tapintatlanul emelt hangon, mire egy pillanatra elhallgatott a zsongás a folyosón. Szindbád kényszeredett mosollyal bólintott.

– Második ajtó jobbra, ha végzett, ide visszahozza nekem – nyújtott át az ablakon egy piros műanyag csavarral lezárt tetejű kémcsövet és egy műanyag kávéspoharat.

– Nem kaphatnék egy kicsivel nagyobbat? – kérdezte halálos zavarban Szindbád. A nővér felhúzta szemöldökét, alaposan megnézte az előtte feszengő férfit, majd az asztal aljában lévő tárolóból egy nagyobb poharat vett elő. Jelentőségteljesen köhintett kettőt. Szindbád visszafordult, s már előre kiverte a víz, de a nővér csak megkocogtatta maga előtt a pultot, s annyit mondott: – Táska!

– Értem, kérem – motyogta Szindbád. Kalapját fejébe csapta, egyik kezében a táskával, másikban a mintavételhez szükséges holmikkal elindult a kopott folyosón. Legszívesebben térdre rogyott volna a fájdalomtól, de az emberek unalmukban őt nézték, megfeszítette hát derekát, és merev léptekkel ment a második ajtóig. A kis előtérben magára maradva aztán összegörnyedt, és görcsös lihegéssel próbált nem ordítani. A táska persze nem fért be a szűk fülkébe, ahol Szindbád könnyíteni kívánt magán. Próbált fütyülni, meghúzta párszor a vízöblítő zsinórját, megnyitotta az előtérben a vízcsapot, de ha arra gondolt, odakint mindenki arra vár, sikerrel jár-e végre, csak a verejték indult meg a homlokáról. Óráknak érezte, mire sikerült némi eredményt kisajtolnia magából.

Határozott mozdulattal feltépte az ajtót, ám a folyosón már csak a hajléktalan unatkozott a két kék egyenruhás alacsony, vékony fiatalember társaságában, kiknek csupán az övükre csatolt fegyver, a gumibot és a hátukon fehérlő felirat szolgáltatott némi tekintélyt. Széles terpeszben állva hintáztak sarokról lábujjra, és néha visszatolták a székről lecsúszni készülő kopott ruhás, fogatlan, tablettás boroktól pirosló arcú öregembert. Szindbád úgy érezte, belőle még így többszáz évesen, betegen, ebben a lehetetlen szabású kezeslábasban is fessebb rendfenntartó lenne. Nincs ugyan széles válla neki sem, a dereka sem karcsú már – bár még messze áll a testességtől –, de még mindig van a megjelenésében valami figyelmet megragadó, tekintélyt parancsoló. Egy pillanatra látta magát a mélykék ruhában, szíjaktól övezve, ahogy bakancsos lába toppantására megrettennek a bűnözők, s fegyvere láttán elalélnak a dámák – aztán ráébredt, hogy a valóságnak a koszos vénemberek pásztorolása is része lenne, s hirtelen elment a kedve a pályamódosítástól.

A kalickához sietett, s épp csak átadta a markába rejtett kémcsövet az ott ücsörgő nővérnek – közben a hosszú évek alatt már jól bevált hűséges kutyakölyök tekintettel köszönetet mondott a segítségért, amitől a nő szájában megállt az utolsó falat csokoládé –, amikor a mosdóval átellenben kinyílt egy kétszárnyú ajtó, melyen át kitoltak egy üres kerekesszéket, s egy női hang az ő nevét kiáltotta az éjbe azzal az utánozhatatlan hangsúllyal, mely csak az egészségügyi intézményekben használatos. Azt remélte, itt végre megszánják egy fájdalomcsillapítóval, de csak betessékelték az ajtótól balra egy fülkébe, ahonnan derékig lemeztelenítve kellett kijönni, és felfektették egy vizsgálóágyra. Egy darabig nem történt semmi, csak próbált uralkodni a folyton újra kezdődő, ám szűnni nem akaró görcsökön, közben nézte a foltokban felpikkelyesedett falakat, a hámló keretű ablakon át a kinti sötétséget, a visszatükröződő homályos alakokat, akik hol összehajolva, hol egymástól távolabb lépve az éjszakából hátralévő órákat és a műszak alatt ellátott betegeket számolták. Az újra nyíló ajtóval mintha követ dobtak volna az állóvízbe, felgyorsultak a mozdulatok. Egy szakállas fiatalember kis tálkából gumi tappancsokat erősített a mellkasára, azokba vezetékeket dugott, végtagjaira fémcsipeszek kerültek, a feje fölött valami zúgott, egy kéz papírcsíkot tépett le. Aztán megmérték a vérnyomását, egy fáradt doktornő minden fölösleges mozdulatot és szót mellőzve megnyomogatta Szindbád hasát, arcán részvéttel megütögette a hátát, majd öltözni küldte. Elismerő pillantással nyugtázta a visszatérő férfi öltözékét, Szindbád azonnal látta rajta, hogy a doktornő tisztában van az angol szövet kiváló minőségével. Karcsú ujjaival a nyakában lógó fonendoszkópot babrálva utasította a vizsgálóágynál várakozó betegkísérőt, hogy kísérje fel a beteget az emeletre, a röntgenvizsgálat bizonyságul szolgál majd a vesekő gyanújára.

– Járni tud? – kérdezte a mackós mozgású férfi. Látva a beteg elcsigázott arcát mégiscsak elé penderített egy széket: – Hintóval gyorsabb lesz.

Szindbád meglepően jól viselte a felfelé vezető hosszú rámpát és a liftbe szállást is, bár annak megállásakor a rándulás könnyeket csalt a szemébe. De a kísérő kopogtatásától számítva fél percen belül már a félhomályos helyiségben gombolta az ingét, s az öltözködés hosszabb időt vett igénybe, mint a felvétel elkészülte.

Visszafelé úton Szindbád vágyódva nézett be egy vetett ágyakkal teli kórterem ajtaján. Kívánsága teljesült végre. Cipőjét lerúgva elterült a paplan tetején, s egyetlen pillanatra még jól is érezte magát. Árnyék esett az arcára – hegyként magasodott fölé egy szépnek a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető ápolónő, aki arra kérte, tegye szabaddá a karját.

– Maga az irgalom angyala – súgta egy perc múlva Szindbád, aki nem volt barátságos viszonyban a hegyes orvosi eszközökkel, s igencsak nagyot nyelt, amikor meglátta, mekkora tűt fognak belészúrni. De a beavatkozás elviselhető volt, a párnás ujjak lágyan tettek-vettek a karján, a tűbe egy hosszú csövön keresztül hamarosan fájdalomcsillapító érkezett, s Szindbád testéből lassan oldódni kezdett a görcs. El-elhomályosuló szemmel nézte, amint a gyógyszeres folyadék cseppjei hipnotikusan lassan aláhullnak, szünet, csöpp, szünet, csöpp,  szünet, szünet, csöpp, szünet, szünet, szünet… Egy sárga villamos befagyott ablaka… Lehúzódik az ülésben, hogy a nő odalentről ne láthassa meg… Magda könnyáztatta arca… Ütemes léptek, fordul, lép, lép, fordul, lép, lép… Hatalmas rándulással ébredt. A biztonsági őr járt fel s alá a folyosón. Halk csörömpölés – az üveg a vashoz koccant, ahogy a nővér leakasztotta az állványról a kiürült infúziós szereléket.

– Hogy érzi magát? – hajolt fölé a földszinten megismert szép kezű doktornő. Szindbád szívesen megvizsgálta volna közelebbről a karcsú ujjakat ékesítő színes körmöket, de bármiféle mozgás puszta gondolatára újra bakancsos talpak álltak a hátába.

– Látom az arcán – sóhajtotta Sóvárgó Anna doktornő, aki időközben a köpenye aljáról a szíve fölötti zsebre csíptette kórházi azonosító táblácskáját. – A kolléga készít egy ultrahangos felvételt, s eldönti, felveszi-e az osztályra. Kicsit sajátos stílusa van, de kiváló szakember. Jó kezekben lesz – némi habozás után gyengéd együttérzéssel megveregette Szindbád karját, majd halk köpenysuhogással kilibbent az ajtón. A folyosón a nővérkékkel kokettáló mackótermetű beteghordó már ismerősként üdvözölve Szindbádot felfuvarozta az ötödikre, megmutatta, melyik vizsgáló előtt várakozzon, majd villámgyors mozdulattal eltüntette a borravalót, s ugyanolyan sebesen el is inalt, mint mondta, igyekszik kikerülni a viharzónából. A folyosó végéről még visszaszólt:

– Higgye el, jó ember a doktor… – majd ijedten rántotta vissza a kerekesszéket a bekanyarodó fehér köpenyes alak elől: – Tiszteletem, adjunktus úr! – Válaszként csupán egy morranás és egy hanyag legyintés érkezett ugyan, de még ezt sem várta meg, csörögve berángatta a széket a liftbe, s mielőtt becsukódott az ajtó, a vizsgálóig hallatszott a megkönnyebbült, hatalmas sóhaj.

– Jó estét kívánok! ­– helyezte át testsúlyát egyik lábáról a másikra Szindbád, míg az orvos elviharzott mellette, és kinyitotta a vizsgáló ajtaját. Közben dünnyögött valamit, ami „Stét”-ként hangzott, s talán a köszönést hivatott helyettesíteni. Odabent levetette magát az ablak előtt összetolt íróasztalok közül a bal oldali elé, és álmosan nézett maga elé. Szindbád tétován ácsorgott az az ajtóban, kissé oldalt húzódva, hátha mégsem ez az a vizsgálószoba, nem ez az az orvos, s ez esetben udvariatlanság lenne az ajtóból leskelődni. Innen ugyan nem is látott mást, mint az asztalokat, jobbra valami nagyra nőtt, ám fonnyadt szobanövényt, meg az orvost, aki kezébe temetve homlokát váratlanul nagyot kiáltott:

– Na, mi az? Meggondolta magát? Ezért keltettek fel? Bejön vagy én toljam ki ezt az egész hóbelevancot a folyosóra?

– Nem tudhattam… – kezdte Szindbád kissé megbántva, de az orvos a szavába vágott:

– Jöjjön, jöjjön, feküdjön fel az ágyra! Nem tudhatta, én sem tudhattam, senki nem tud itt semmit, képtelenek egy önálló döntést meghozni, inkább felébresztik az embert a legszebb álmából.

Szindbád, ki sejtette, hogy kórházi hatásköri villongások ütközőpontjába került, előrelátóan hallgatásba burkolózott. Poggyászát a vizsgálóágy mellé állította, levette és a táskára fektette zakóját, kalapját. Az orvos működésbe hozta a számítógépet. Egyre közelebb hajolt a monitorhoz, látható igyekezettel próbált meg a képre fókuszálni, szemét többször erőltetetten tágra nyitotta, homlokát ráncolta, orrát húzgálta. Háta mögött faltól falig, padlótól plafonig karton iratgyűjtők százai sorakoztak a polcokon, s Szindbád beleborzadt az azokban szereplő több tízezer kórtörténetet elképzelve.

– Remek, remek – állt fel a géptől, de nem avatta be a beteget abba, ami úgy megnyerte tetszését.

– Húzza ki kérem az ingét, és tolja lejjebb a nadrágját – szólt a korábbiakhoz képest meglepően halkan és udvariasan. Míg Szindbád cselekedett, két kézzel többször végig simított arcán, mintha víz nélkül mosakodna – csak úgy hersegett keze alatt a borosta –, megdörzsölte a szeme alját, homlokát, a fejét, egészen a tarkójáig. Aztán egy tubusból átlátszó anyagot nyomott Szindbád hasára.

 – Kissé hideg lesz – közölte némi késéssel, de Szindbád fölöslegesnek tartott bármiféle reagálást. Inkább azon tűnődött, hol láthatta már ezt az arcot, ezt a férfiaknál ritka árnyalatú zöld szempárt. Semmi különös nincs ezen az emberen: kerek fej, zömök, de ruganyos test, mégis érez a jelenlétében valami nyugtalanítót, mintha már találkoztak volna egykor, régen, s nem szívderítő körülmények között. Még a hangja is hasonlít valakihez, akire nem gondol szívesen, valakire, aki… Nem, hogyan is lehetne ő? Hiszen ő negyed százada halott, a csontjai rég elporladtak már a Morgó árnyas gesztenyefái alatt. Talán összefügg ez is a visszatérő álommal: ahogy tegnap mindenütt szerelmét látta viszont, talán míg meg nem találja Magdát, kísérteni fogja ez az arc, annak képmása, kinek halála miatt egykoron elmenekült a városból.

Azt mondják, a világban mindenkinek van egy hasonmása, tűnődött Szindbád, s egyszerre szívesen lett volna az alteregója helyében, aki talán orvos lenne, s egy ilyen kánikulai estén meghívná a kolléganőt a sürgősségi osztályról egy kis hűsítő fagylaltra. Vajon tölcsérben vagy pohárban kérné? Szindbád a pesti lányokra gondolt, akik szemüket a fiatalemberekre szegezve hatalmas nyelvcsapásokkal tüntették el a hideg gömböket, vagy éppen ellenkezőleg, apró nyelvcsapásokkal szurkálták a fagylaltkupac oldalát. Hirtelen a doktornő hosszú ujjait látta maga előtt, melyek a kanalat mesterien forgatva kis falatokat metszenek le a különféle ízű gombócokról, s ezek fölfelé menet még megmártóznak némi tejszínhab-és csokoládéfürdőben; a tekintete az íves pillák mögé rejtőzik mindaddig, míg a falat el nem olvad a szájában, s csak akkor emelkedik a szemközt ülő szemmagasságába, midőn a kanál megkezdi visszaútját a pohár felé. Magda tudta, hogy a hideg falatoktól száján megreped és cserepessé válik a rúzs, ezért igyekezett az első falatok után a szalvétával végzett apró ütögetésekkel leszedni a festéket, amitől ajkai feszessé és vérbővé váltak…

A gondolattól csípője önkéntelenül rándult egyet, s a doktor, aki eddig a ragacsos anyagot kenegette betege hasán egy szőrét vesztett ecsethez hasonlatos eszközzel, miközben egy képernyőn bámulta a kövek titkos rejtekhelyét, egy pillanatra belekönyökölt Szindbád ágyékába.

– Remek – ismételte meg. – Semmit sem látok. De mivel a röntgenfelvételen világosan kirajzolódik a kő – pattant fel, s az íróasztalon álló számítógép monitorját a vizsgálóágy felé fordítva egy foltra mutatott a csípőcsontok sötét árnyéka közti szürke mezőben –, bent kell tartanom. Reggel felveszem az osztályra, most szólok a nővérnek, hogy adjon egy ágyat magának – folytatta bőszájú ásítások közepette. – Mi is a neve? Olyan ismerős… – simított végig párszor újra halántékán, s a bal járomcsontján húzódó régi sebhelyen.  A mozdulattól elfordult köpenye zsebén a kis tábla, láthatóvá vált a név és a beosztás, így Szindbád végre megtudta, hogy Koller Tamás adjunktus kezébe került. Ismeretlen volt számára a név.

– Baleset? – intett a sebhely felé, mert unta már a némaságot. Talán mégsem emberevő a doktor…

– Inkább szerelmi párbaj – húzta végig mutatóujját Koller a sebhelyen.

– És a másik? Túlélte? – próbált jó pontot szerezni Szindbád.

– Elmenekült. Huszonöt éve keresem.

– És ha megtalálja?

– Kimiskárolom – mondta mély, gyomorból jövő meggyőződéssel az orvos, s Szindbádnak szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy meg fogja tenni. A forróság ellenére kirázta a hideg.

*

A füstös, fekete gőzmozdony húzta vonat oly könnyedén jelent meg a Városháza előtti téren, félúton az épület és a Kossuth-szobor között, mint egy lánysóhaj keltette párafolt az ablaküvegen. Szindbád fejébe szorította kalapját, s egyetlen hatalmas szökelléssel az utolsó vagon lépcsején termett. A fogantyúba kapaszkodva füttyentett a mozdonyvezetőnek, mire a szerelvény zajtalanul elindult a kockaköveken. Szindbád lihegve egyre feljebb lépdelt, nekivetette hátát az ajtó belső oldalának, fejfedőjét levéve kabátujjával végigsimított verítékes homlokán, majd a kalapot mellkasához szorítva visszanézett a térre. A Korona Szálló felől karcsú nőalak érkezett futva. A távolság és a félhomály ellenére Szindbád világosan látta a göndör szőke fürtök keretezte szív alakú arcot, a hosszú pillákat, a jobb szem külső szélének alig észrevehető kunkorát, melytől a nő fáradt napokon enyhén kancsalított, őrült izgalomba kergetve ezzel a huncut nézéssel szerelmesét. Most esdekelve nyújtotta két karját a vonat után, mely egyre gyorsabban száguldott, áttörve minden útjába eső épületen, az Északi-temető irányába. Hatalmas téglák, gerenda-és stukkódarabok kavarogtak hópehelyként a nő körül, ki sértetlenül, immáron ruhája szegélyét két oldalt markolva állt, szája néma könyörgésre nyílt, majd – mintegy búcsúzóul – felemelte jobb kezét. – Bocsásson meg, Magda! – súgta Szindbád, majd becsapta a vagon ajtaját.

– Dögölj meg! – dörmögte a nő szétdohányzott férfihangon a csattanással egyidőben. Szindbád, a szerencsés, ki a hölgyeknek nyújtott feledhetetlen örömökért örök életet nyert, felriadt rémálmából. Jobb karját szeme elé kapva félreütötte a homlokához emelt pisztoly csövét. Teste görcsbe rándult, hátraszegett feje mélyen belesüppedt a tarkója alá gyömöszölt párnába.

–  Nóra vagyok, nem Magda, és soha nem bocsátom meg magának, ha kiveri a kezemből a lázmérőt! – szólt a merénylő, azaz egy apró termetű, szoros copfot viselő ápolónő, kinek szemei alá mély árkokat szántott az éjszakai műszak. Szeme jólesően elidőzött a meghatározhatatlan korú férfi rövidre vágott, ősz haján, gondosan nyírt bajuszán, az éjjeliszekrényen heverő kalapján, egy pillanat alatt végigmérte ápolt körmei hegyétől a felcsúszott nadrágszárból kilátszó selymes szőrrel borított vádlijáig.

– Meg mertem volna esküdni, hogy zoknitartót visel – súgta a férfi fülébe.

– A szokatlan meleg lehet az oka, elfelejtettem. Kérem, ne áruljon el! – szabadkozott a férfi tettetett zavarral, majd egymásra mosolyogtak.

–  Na, még egyszer ­– szegezte újra Szindbád homlokának a pisztolyszerű szerkezet, majd tenyerét elfordítva megmutatta az apró kijelzőn megjelenő számokat: ­– Harminchét-kettő, van egy kis hőemelkedése – dünnyögte fáradtan, majd átlépdelt a szemközti ágyban fekvő kamaszhoz.

– Hogy dögölnétek meg! – harsant fel ismét a dühös hang, s megismétlődött az előbbi csattanás. Az ajtó mellett szétfolyóan kövér férfi vadászott összetekert újságpapírral a hasán napfürdőző legyekre, akik élvezettel ringatóztak a hájhullámokon, s csak az utolsó pillanatokban röppentek félre a csapások elől.

Szindbád, ki kora hajnalban az ajtó fölött égő irányfény mellett csak a számára az ablak mellett kijelölt ágyig bírt elbotorkálni, s ott boldogan adta át magát az infúzióból érkező újabb adag fájdalomcsillapító ölelésének, most nézett szét először az urológiai osztály 16-os kórtermében. Két sorban három-három ágy a hozzájuk tartozó apró fémszekrénykékkel, keskeny beépített szekrények az ajtó mindkét oldalán, melyekbe vajmi nehezen lehetne begyömöszölni felleghajtó köpönyegét. Ám visszagondolva a Szent Rókus Kórházban tett nyolcvan évvel ezelőtti látogatására, ahol húsz ágy volt szobánként, s Illyés Géza professzor utasítására időnként pótágyakat, hordágyakat is el kellett ezek mellett helyezni, egészen más ez a tágasság. Kár, hogy csak a mosdó fölött elhelyezett tükörben visszatükröződő napfény sárga izzása ad némi valódi színt a pasztell zöldre festett, reménytelenül lehangoló helyiségnek. Kellene egy kis vigasztaló-szép, amibe belekapaszkodhat a tekintet, gondolta Szindbád, s szeme elidőzött kissé a szemközti ágyban fekvő, kamaszos pihéket viselő fiúcska fölé hajló Nóra nővér köpeny alól kidomborodó hátsó felének tökéletes félgömbjein. A fiú éppen megpróbált kiszakadni a nővér dekoltázsának bűvköréből, szemmel láthatóan egyszerre vonzotta és ejtette zavarba a látvány. Szindbád mélyet sóhajtott, s úgy döntött, megpróbálkozik a felkeléssel, egyre kényelmetlenebbül érezte magát tetőtől talpig felöltözve.

Felhúzta barna félcipőjét, és a megfelelő holmikkal felszerelkezve a fürdőhelyiségbe igyekezett. Mivel görcsei az éjszaka kapott gyógyszereknek köszönhetően enyhültek, erőt sugárzó léptekkel indult útnak. Az egyenletes, diszkrét nyikorgásba némi csosszanás vegyült, amikor a nővérpultnál Máriát pillantotta meg, az egykor konzervatív, mindig állig begombolkozott Máriát, nem áttetsző, de vékonyka, kék színű hálóingben, melynek fodrai vízhullámokként ölelték körül térdeit. Holmi papírokat írt alá, göndör angyalszőke fürtjei még az ócska neonfényben is szikrázni látszottak. Nem vette észre a közeledő férfit, így midőn hirtelen hátralépett a pulttól, összeütközött vele, s önkéntelenül megragadta a könnyű ingen át annak izmos karját. Elkerekedett szemekkel fordult felé, hogy reflex-szerűen bocsánatot kérjen, de ahogy meglátta a rövidre nyírt, mákosan őszülő hajat, a gondosan ápolt bajuszt, a napbarnított, vékony arcot, csak egy sóhajra futotta. Azt hiszem, mégsem Mária, gondolta Szindbád egy szemvillanás alatt felmérve a festett, hamis szemöldököt, a túl feszesre húzott arcvonásokat, a vékony alkathoz eltúlzottnak tűnően nagy melleket.

– Az én hibám, asszonyom – búgta rekedt-mély hangon, s óriási önfegyelemmel kényszerítette tekintetét, hogy az elnyíló ajkaktól ne kalandozzon lejjebb, a semmi kis anyag alatt pihegő keblekig. Mivel a nő még nem eresztette el karját, szájához vonta gyűrűkkel borított kacsót, és csókot lehelt fölé, mire a nő úgy érezte, váratlan ajándékot kapott a sorstól. Könnyed léptekkel besietett a pulttal szemközti szobába. Az ajtóban mellére szorította két kezét, visszafordult, s magában kuncogott a boldogságtól: itt van, visszatért az isteni Szindbád! A férfi önkéntelenül utána fordult. Az óriási ablakból beáramló ellenfényben a hálóing vékony szövetén át egy pillanatra felsejlettek a nő gömbölyded formái.

A szándékosan kócosra fésült, vörös hajú nővérke megunta a tétlen szemlélődést, felemelkedett a gurulós székből, térdhajlatával lökött egyet rajta, majd kijött a pult mögül. Derekát erőltetetten feszesre húzva, mesterkélten ruganyos léptekkel haladt a folyosón, kéretlenül is mutatva a mellékhelyiség és a zuhanyzó helyét. Az ajtóban Szindbád kissé félreállt, mintha maga elé kívánná engedni a nővért, aki habozott egy pillanatig, majd a tétova vállrándításból, s abból, hogy azt dünnyögte, végül is nem magatehetetlen, a férfi tudta, hogy mindketten ugyanarra gondoltak.  Elégedetten lezuhanyozott, majd felöltötte elegáns borvörös selyempizsamáját, s visszasétált a szobába. Útközben messziről látta a folyosó végén a kék hálóinges alakot: hevesen gesztikulálva kezével éppen telefonált, bólintott a szemből közeledő Koller doktornak, aki elképedve nézett vissza a mellette elhaladó nőre, miközben úgy rázta a fejét, mintha víz ment volna a fülébe, s aztán jeges tekintettel mérte végig a közeledő Szindbádot.

Keveset aludt az éjszaka, ahogy visszafeküdt ágyába, hamar elnyomta újra a buzgóság, s csak pillanatokra riadt fel, amikor egy testes asszonyság fehér kancsóval a kezében körbejárt az ágyak között, s teát kínálgatott inni kell, sokat kell inni felkiáltások közepette, majd valami zizegős csomagot tettek le az éjjeliszekrényére. Sistergő hangokra, sürgés-forgásra ébredt. Két nővér sietett végig a kórtermen, lekaptak az ágyak támlájáról egy-egy száradni odatett törülközőt, láthatatlan pihéket szedtek le a paplanok tetejéről, gondosan megnézték az infúziós állványokat, az üvegekben maradt folyadék mennyiségét, a lehulló cseppek sebességét. Minden valami rendkívül fontos látogató érkezésére utalt.

– Itt a vizit – csapott egy utolsót a kövér férfi a legyek közé, és bedugta a takaró alá a ronggyá foszlott újságpapírtekercset.

Fehér köpenyes alakok, férfiak és nők, idősek és fiatalok, orvosok jöttek, fonendoszkóppal és csíptetős táblákkal, eltökélt, fontoskodó és valóban komoly arccal. Nővérek, ápolók és tanuló nővérkék tökéletes frizurával, feszesre húzott hófehér felsőben, harisnyaszerűen a testhez simuló térdnadrágocskában, térdet alig takaró, hátul felvágott szoknyában, több arcon a mindenáron orvos férjet találni vágyók eltökéltségével.

Szindbád nézte a számára idegen világ szereplőit, és támpontokat keresett, hogy megértse annak működését. A legnagyobb kavargás közepén egy alacsony, vékony, a fehér köpenye alatt pólóinget és kockás térdnadrágot viselő orvos állt, rá irányult a legnagyobb figyelem, vékony ajkairól valósággal itták a halkan csordogáló szavakat. Valósággal táncoltak körülötte, az éppen beszélőnek mindig a professzor balján adva helyet, aztán rituálészerűen lépkedtek oldalra, hátra. A többiek csak áradtak, nyomakodtak, meg-meglökve az ágyak végét, s még mindig volt belőlük, ott álltak a nyitott ajtóban, időnként cserélődve, hogy mindenki hallja a szakszerű, de halk esetbemutatásokat, az alkalmazott terápiát, mely végén minden esetben emelt hangon, mintha nagyothallónak szólna, elhangzott a kérdés: Hogy érzi magát?

Mikor rá került a sor, megtudta magáról, hogy köves, görcsölős, másnapra előjegyezve zúzásra, s doktor Koller tekintetében az éjszaka tapasztaltakhoz képest is váratlanul ott rejlett egy jókora kőtörő kalapács, két ütve fúró és egyéb szörnyűséges szerszámok, így a kérdésre teljesen jogosan felelte, hogy nincs különösebben jól…

Míg a szaktekintélyek arrébb hömpölyögtek, oldalvást fordult, hogy megnézze, mit tettek a feje mellé. A reggelire szánt, műanyag fóliával ráncosra, fonnyadtra zsugorított két vizeszsemle és a rajtuk darvadozó szelet lapkasajt csak fokozta rossz előérzetét. Egy falat sem ment volna le a torkán.

A vizit után doktor Koller ismét megjelent a kórteremben. Hanyagul nekitámaszkodott az ágy végének, egy darabig merőn, ámde némán figyelte az ágyban fekvőt, aki ettől a néma vizslatástól egyre kényelmetlenebbül érezte magát. Éppen meg akarta törni a csendet, amikor a doktor leintette:

– Kíváncsi vagyok a vizeletére. Szilvia! – kiáltott ki a folyosóra.  – Kísérje be az urat a vizsgálóba, azonnal jövök.

– Az adjunktus úr fogja megkatéterezni? – kérdezte csodálkozva a nő.

– Miért? – húzta fel szemöldökét az orvos. – Nekem is jár néha egy kis élvezet.

Szindbád szívesen átengedte volna a megtiszteltetést bármely ellenségének. Komótosan leszállt az ágyról, s közben azon tűnődött, mivel érdemelte ki ezt a kitüntetett figyelmet. Lassú léptekkel követte a filigrán nővérkét, aki ormótlan, de szemmel láthatóan kényelmes papucsban sétált előtte. A doktor a nővérpult mögött ült, a dokumentációba mélyedve. Felemelt jobb keze hüvelyk és mutatóujját kétszer összeérintve mutatta, hogy két cukorral kéri a kávét, aminek illata belengte a folyosót. Szindbád nyelőcsöve görcsösen összerándult, kávéra és szivarra vágyott, talán majd a katéterezés után, bármit is jelentsen ez a szó.

A vizsgáló ajtóval szemközti oldala egyetlen plafonig érő ablak volt, előtte rozsdabarna sötétítőfüggöny lengett a huzatban. Jobbra lemosható műanyag függöny által takart keskeny vizsgálóágy, balra egy hosszú pult, amely alatt és fölött szekrények, fiókok rejtették a Szindbád számára ismeretlen rendeltetésű sokféle eszközt, műszert, kötszert.

– Mit kell tennem? – kérdezte Szindbád hátával az ablakpárkánynak támaszkodva.

– Alulról levetkőzik – húzott ki egy fiókot a nővér –, felfekszik az ágyra, és kap egy csövet – emelt ki egy vastag zacskóba csomagolt holmit –, ami levezeti a vizeletet.

– Csövet? Oda? – képedt el Szindbád.

– Még soha nem volt katétere? – húzta fel szépen ívelt fekete szemöldökét Szilvia.

Szindbád előtt lepergett hosszú élete és a halála utáni évek, de nem emlékezett, hogy valaha is csövet akartak volna dugni bármely érzékeny testrészébe. Megrázta a fejét.

– Szerencsés ember! De higgye el, nem fog fájni, legfeljebb kicsit kellemetlen lesz. Az a legfontosabb, hogy ne mozogjon, amíg az adjunktus úr dolgozik magán. Ejnye, egészen elsápadt – kapta karon a férfit, s az ágyhoz vezette. – Feküdjön le, és nyugodjon meg. Rosszabb nem lesz, mint a vesegörcs. – Hátralépett, szemét le sem véve Szindbádról papírtörülközőt vett el a pultról. – Törölje meg a homlokát! Egy perc lesz az egész.

Mindjárt kijátssza az ütőkártyát, hogy legyek férfi, gondolta Szindbád, aztán azt, hogy kár volt elhagynia a kriptáját, a rémálmok kevésbé voltak kellemetlenek, mint ami most vár rá.

– Rokonlátogatóba érkezett a városba? – próbálta oldani az általa is generált feszültséget Szilvia.

– Inkább meg akarok találni valakit, aki egykor fontos volt nekem.

– Egy asszonyt? – fordult meg a vesetállal a kezében a nővér, s ahogy a válaszra várva kissé oldalt döntötte a fejét, a szeme vágása hirtelen olyannyira emlékeztetett Magdára, s hogy ettől vagy az egész testét eluraló stressztől, Szindbádból felült, ömleni kezdett belőle a szó, hogy mindent elmondhasson, még mielőtt Koller megérkezik. A nők amúgy is rajonganak a romantikus történetekért…

– Egy csodaszép asszonyt, akit egykor leánykorában halálosan szerettem, de nem lehettünk egymáséi. Azt hittem – szállt le újra az ágyról, s elsétált az ablakig –, szigorú atyja elől bujkálunk, ki ellenezné kapcsolatunkat.  – Korábban zaklatott hangja ellágyult: –A sóstói erdőben randevúztunk vagy egy ócska filmszínházban bújtunk össze unalmas spagetti westernek meg bárgyú gyermekmatinék alatt. Hétfőnként pacalt ebédeltünk a Nyíri Fészek belső helyiségében, míg a söntésben déli sörért álltak sorba a piaci kofák és az építőmunkások… – Szünetet tartott, a függönybe kapaszkodva bámulta egy kis ideig az egyetlen apró bárányfelhőt. Szilvia megcsodálta a férfi széles hátát és türelmesen várt.

– Egy februári hajnalon akartunk a fővárosba szökni. Előző estére még találkát beszéltünk meg a Városháza árkádja alatt, de Magda helyett egy üvöltő dervis érkezett, egy hosszú hajú huligán, aki tombolva követelte, hogy hagyjak békét a szerelmének. Saját poggyászommal gáncsolt el, életemet mentve rákként hátráltam, két könyökömmel húzva testemet a tér felé. Egy ott feledett borosüveget ragadtam meg, s amint fölém hajolt, megütöttem. Egyensúlyát vesztve az oszlopnak esett. Mikor összeroskadt, fölé hajoltam, hogy megnézzem, nem sérült-e meg túlságosan. Megragadta a kezemet, és könyörgött, azt mondta, már csak pár hónapja van hátra… Nőm nélkül szöktem tovább…

– Asszonyszöktetés, vér és könnyek! Mint egy brazil szappanoperában – hangzott fel a doktor baritonja a függöny mögül. – Vetek egy pillantást arra, mit rejt a pizsamája, s minden kérdésünkre választ kapunk.

– De kérem, nem gondolja, hogy ez ízléstelen tréfa? – háborodott fel Szindbád, s ki akart menni a vizsgálóból.

– Ugyan, nem kívánok az intim méreteiből következtetést levonni, csupán a beavatkozás során fejteném ki az álláspontomat– legyintett flegmán az orvos. – Vegye le végre azt a nadrágot róla, Szilvia! Gyerünk, gyerünk, gyerünk! – körözött szaporán felemelt jobb keze mutatóujjával.

– Azonnal, adjunktus úr! ­– pattant a beteghez a nővér, s két szakavatott mozdulattal lemeztelenítette annak alsótestét. – Most hanyatt fekszik, lábait felhúzza, egyenletesen lélegzik, nem mozog. Hamar kész leszünk – súgta, s egy vesetálat helyezett a férfi lábai közé.

Az orvos megragadta a pultra készített gumikesztyűket: – Vannak asszonyok – húzta szét a bal kesztyű szárát, belefújt, majd megrázta, s csak ezután dugta bele a kezét –, akik képtelenek a hűségre. Csak a váratlan helyzetek izgatják őket. A lebukás – belefújt a jobb kesztyűbe is – lehetősége. Az egyik veszélyes helyzetből a másikba hajszolják a párjukat. Szeretőt tartanak. Mindannyian ismerünk ilyen nőket – nézett fel a mennyezetre egy pillanatra, majd az ágyhoz lépett, s bal kezével megragadta a beteg férfiasságát, s a fitymát hátrahúzta a hímvesszőről. Szindbád igyekezett arcizmai rándulása nélkül a plafon egyetlen pontjára szegezni tekintetét.

– Küzd bennük a kéj utáni sóvárgás, és az a vágy, hogy stabil társadalmi pozíciójú, jól kereső férjet fogjanak maguknak – elmélkedett tovább Koller. Enyhén hátradőlve, lábait térdben berogyasztva, fejét hátraszegve vizsgálgatta a kezében tartott testrészt, majd teljesen váratlanul felmordult: – Felkészült a fájdalomra? – De mire Szindbád bármit is válaszolhatott volna, éles hangon ezt rikoltotta:

– Szikét!

Szilvia késlekedés nélkül az orvos jobb kezébe adta a kért eszközt, rutinosan, ahogyan hosszú évek alatt begyakorolta: a szike nyele ijesztően nagyot csattant a gumikesztyűs tenyéren.

– A borosüveg – morogta eltorzult hangon Koller, miközben a szike hegyével az arccsontján húzódó sebhely felé bökött – törött volt. Látja, mit művelt velem? Egy életre megjelölt.

– Az nem lehet – súgta Szindbád halálra váltan, s a könyökére támaszkodva az orvos arcába bámult.  Szilvia dermedten állt az orvos mellett, és semmit sem értett.–  Nem lehet! Nem lehet maga! Maga huszonöt éve halott!

– Tartsa! – harsogta Koller az újabb utasítást, baljával még jobban fokozta a hímvesszőre gyakorolt nyomást, kezében megmozdult a szike. Szindbád félig eszméletlenül hanyatlott hátra.

– Adja már! – türelmetlenkedett Koller, majd a jobbjában tartott szikével tett egy heves mozdulatot, amivel felnyitotta a nővér által keze ügyébe adott katétert tartalmazó műanyag zacskót.

Szindbád hallotta a szétválás furcsán zizzenő hangját, s várta a pokoli fájdalmat, az ölét elöntő vér forró nedvességét. Zihált, de mozdulni sem bírt.

–  Enyhe csípést fog érezni, a jód lesz az – hallotta a lassan magára találó nővér tárgyilagos hangját, aki vattabucival körkörös mozdulatokkal lefertőtlenítette a bemeneti nyílást. Alig húzta el a kezét, az orvos steril csúsztatót fecskendezett a húgycsőbe, majd gyors, könnyed mozdulattal behelyezte a katétert.

– Készen vagyunk, Szindbád! – hajolt Koller szorosan Szindbád fölé.

– Tudta? – képedt el Szindbád, de annyira reszketett minden porcikája, hogy csak a fejét volt képes oldalt fordítani.

– Szilvia, menjen ki kérem! – szólt lágy hangon az orvos.

A nővér vonakodva indult az ajtó felé. Szindbád zihálva, nehezen vette a levegőt.

– Persze, hogy tudtam – legyintett fáradtan az orvos, és leroskadt a vizsgálóágy szélére. – Magda gondoskodott róla, hogy jeleket hagyjon a lakásban: itt egy lepréselt virág, ott egy gondosan összehajtogatott éttermi számla; telefonbeszélgetések, melyek elköszönés nélkül értek véget, ahogy a lakásba léptem… Aznap este egy magának szóló üzenet az én telefonomra érkezett, így tudtam meg a találkozójuk helyét.

– Nekem sosem volt telefonom…

– Nincsenek hát véletlenek… Szándékosan ugrasztott össze minket, azt akarta, hogy párbajozzunk érte.

– Megtettük… Sajnálom – intett bágyadtan a sebhely felé.

– Eh – vált újra bosszússá Koller hangja. – Árulja el, miért nem vitte magával aznap éjjel Magdát?

– Hogyan szöktethettem volna meg, hiszen maga haldoklott?

– Ugyan, egy kis vágásba még nem hal bele az ember! Nem a torkomat metszette át!

– Nem értem – próbált meg felülni Szindbád. Koller leszállt az ágy széléről, és segített neki. A pult elé állt, onnan figyelt.

– Azt mondta, már csak néhány hónapja van hátra! Én azt hittem, halálos beteg! – kiáltotta kétségbeesetten Szindbád. – Hogyan vehettem volna el még a kedvesét is?

– Ugyan! – markolta meg sörtés haját két oldalt a doktor.– Én az orvosi egyetemre céloztam. Pár hónap volt még a szakvizsgáig, azután akartam megkérni Magda kezét. Féltem, hogy ilyen közel a célhoz elveszítem őt! – Feldúlva járkálni kezdett fel s alá. – Hajnalban jött haza. Hallottam, ahogy a táskái koppannak az előtér padlóján. Sokáig zokogott a fürdőszobában, aztán bejött a hálóba, meglátta a véres arcomat, és elájult. Napokig nem szólt senkihez. Egy hét múlva papírdarabokat láttam úszni a WC-kagylóban. Kesztyűt vettem, és kiszedtem, ami még nem ázott szét. A Szindbád név állt abban a levélben – nézett komoran maga elé.

Szindbád is a földre szegezte tekintetét:

– Aznap a fővárosba akartunk szökni, együtt mentünk volna a Városháza elől a pályaudvarra. Amikor rájöttem, hogy le kell mondanom róla, nem voltam abban az állapotban, hogy beszéljek vele. Meg aztán azt sem tudhattam, mennyit tud a maga halálos betegségéről – összenéztek, s mindketten legyintettek –, nem akartam én lenni a rossz hír hozója. A pesti gyors helyett a határszélre utaztam – oda hamarabb indult a vonat –, ott időztem pár napot. Onnan írtam a levelet, melyben hamis indokkal kimentettem magam. Mondja… – próbált meg leszállni az ágyról. Combján valami csiklandót érzett, de mire lenézett, már le is csúszott a vizsgálóágyról a vékony gumicső végére erősített áttetsző zacskó, s Szindbád hirtelen éles, égő fájdalmat érzett lábai között. Szeme könnybe lábadt, s csak most döbbent rá, hogy deréktól lefelé a csőtől eltekintve teljesen meztelen. Lejjebb húzta pizsamája felső részét, s a nadrágja után nyúlt. Koller tekintetében nem lehetett nem észrevenni a kaján kárörvendést.

– Mondja – kezdte újra Szindbád –, tegnap este azonnal felismert?

– Nem én – élénkült fel a doktor hangja. – Ma reggel a folyosón telefonált az egyik nőbeteg, s ahogy elmentem mellette, megütötte a fejemet a Szindbád név. Hirtelen összeállt a kép…

– Magda… – lehelte Szindbád. – Magda… jól van?

– Hogy jól-e? – pördült meg Koller. – Túlságosan is jól van! – Váratlanul teljesen közel hajolt, s egyenesen Szindbád arcába sziszegte: – Soha nem bocsátom meg magának, hogy nem szabadított meg tőle! – azzal kiviharzott a vizsgálóból.

– Szilvia! – harsant odakint a kiáltás, bár teljesen fölöslegesen, mert a nővér egy tapodtat sem távolodott el az ajtótól. – A többit magára hagyom, Szilvia. Öltöztesse át a papát!

–  Papa? – értetlenkedett Szilvia.

– Ez a beceneve – vigyorgott Koller, majd olyan sebesen iramodott neki, hogy a köpenye szárnyai csak úgy csattogtak utána. Nagyjából a folyosó végéig bírta, ott kiböffent belőle a harsány röhögés.

*

Órák teltek el azóta, hogy Szilvia lehúzta Szindbádról az elegáns bordó selyempizsamát, és segített belebújni egy apró kék pöttyökkel mintás, hosszú hálóingbe. Visszavánszorgott a kórterembe, rá sem nézett a betegtársakra, csak lefeküdt, behunyta a szemét, és gondolkodott. Nem nézett fel, amikor az ebédet letették a szekrényére, alvást színlelt, amikor megérkeztek a szobatársak látogatói. Csak addig ült fel, amíg ivott pár korty vizet. Egyszer izgalmas, mélyen zengő női hang ütötte meg a fülét – az egyik hozzátartozó volt, elhaladt Szindbád ágya mellett, teste kellemes ívbe feszült, ahogy kihajolt az ablakon. Szindbádban megmozdult az életkedv, de lenézett, s meglátta a keskeny bőrpánt alatt a nő fekete-sárgára repedezett sarkát. Szájában megkeseredett a nyál. Az egész napos koplalás ellenére hasában feszítő, kellemetlen bizsergés támadt. Egyenletes légzéssel próbálta elterelni figyelmét a dologról, meg akarta várni, míg az összes látogató elmegy – nem akart előttük hálóingesen mutatkozni. De a szükség nagy úr, így kezébe vette a szomszédtól restelkedve kölcsönkért WC-papírt, s fohászkodott, hogy legalább Mária szobájának ajtaja ne legyen nyitva. Zárva volt ugyan, de sajnos Mária ott ült a nővérpult mellett, állig gombolt kosztümben, lábainál utazótáskával, szemmel láthatóan távozásra készen. Reménykedett benne, hogy talán nem néz fel, s nem látja ebben a megalázó nőies ruhadarabban, a hálóing alól kikanyargó csővel, melynek túlvégén a vizelettel teli zacskó billegett retikülszerűen bal kezében, de ahogy a pulthoz ért, ellenszenves nyafka hang sivított fel: – Papa, volt pisi? Az indiszkrét kérdéstől összerezzent.

– Mutassa, Papa! Volt pisi? – követelőzött egy eddig sosem látott nővér, aki fel is állt, hogy alaposan szemügyre vehesse a zacskóban lévő vizelet mennyiségét.

Mária döbbenten nézett fel, s amikor Szindbád leolvasta a nő szájáról a némán formált szavakat – Istenem, Szindbád! –, zavarában elejtette a WC-papírt, ami hosszan-hosszan gurult a folyosón. Szindbád fáradtan, lemondóan követte tekintetével a papírtekercset, amit egy hegyes, vörös cipőorr állított meg. A cipő tűsarokban és karcsú lábszárban folytatódott. Virágos ruha, mélyen a dekoltázsban harangozó, divatos nyaklánc, aranyszőke, bodros hajzuhatag, szív alakú arc, élveteg száj, tágra nyílt, gyönyörű szemek – Magda...

Szindbádban egyetlen hördüléssel akadt meg a levegő.

Magda vérforralóan lassan közeledett a fehér papírcsíkon, mint egy látomás, és Szindbád végre nem akart elmenekülni tőle. Szája széles mosolyra húzódott, amikor huszonöt év után először csendült neve Magda igéző hangján: – Szindbád… De a folytatás, amelyet élete során oly sokszor hallott már különféle női ajkakból, búgva, kacéran, sejtelmesen, ígéreteket hordozón, itt és most teljesen megsemmisítette:

 – Ejnye, micsoda rossz fiú is maga!

A kép forrása: https://mandadb.hu/tetel/167538/Bierbauer_Margit