Annyi jó dolog történt ma, hogy akár válogathatnék is közülük. De inkább összefoglalom dióhéjban mindet.

Remekül sikerült a raviolim, megjavították az autónkat, levideóztam Bocit alvás közben, ahogy felváltva horkolt és nyökögött. Persze nem ezek voltak a legfontosabbak. Eljött Csilla húgom Leventével, s végre nem volt semmi fontos megbeszélni valónk, egyszerűen csak örültünk, hogy végre egymás közelében lehetünk. A négy fiatal édes volt, úgy szeretem őket.

Az imént szálltam ki a kártyajátékból, mert olyan fáradt vagyok, hogy nem bírom fejben tartani az új szabályokat. Most jön ki rajtam a csütörtöki stressz, tegnap dolgoztam, még nem engedhettem el magam.

Nélkülem pörgősebb az egész, úgy látom. Akkorákat kacagnak, hogy zeng a ház. Nagy taktikázás folyik, a srácok megpróbálnak felnőni Lucához, aki mestere az UNO-nak. A háttérből élvezem a színlelt drámákat. Pont eleget voltam előtérben mostanában. Ha tehetném, pár napra megállítanám az időt. Elképzelem a filmbeli jelenetet, ahogy a család megáll mozgás közben. Misi keze az egéren, éppen valami fontosat intéztet az egyik karakterrel a játékban. A gyerekek kezében legyezőként szétterülnek a kártyalapok, a szemük résnyi a kacagástól, minden foguk csillog, köztük megállnak a levegőben az egymás felé dobott színes csokoládék.  Körüljárom őket, mielőtt én is megdermednék, s közben arra gondolok, amiért minden egyes nap hálát adhatok: mennyire szerencsés is vagyok.