Kilenc éve osztottam meg először a Facebook-oldalamon Екатерина Козуненко szentpétervári művésznő figuráit: nemezből készült élethű rókák, macskák, tündérek, törpék, bohócok sorakoznak a fotókon. Többnyire ugyanazon a kopott – vagy szándékosan antikolt – ablakpárkányon ücsörögnek, mögöttük változnak az évszakok, csak egy állandó a képeken: a harmónia. Ugyanúgy árad a vörös hajú tündérkéből, mint az egymást ölelő idős házaspárból, a hajléktalannak tetsző nyúlból és a kék paripából.

A legnagyobb kedvencem ez az idős néni. Kimásolom, mit írtam hozzá kísérő szövegként, bizonyára ismerős lesz néhány embernek: „Szöszös kabátja, madzaggal összefogott rongyba burkolt lába, ősz haja, ráncai miatt sosem neveznék hölgynek a mínuszos híreket gyártó zsurnaliszták. De nézd meg őt jól: szemében, szája sarkában ott az élet minden bölcsessége, megbocsátó szeretete. EZ a művészet.”

Órákig képes lennék nézegetni. Egyszerűen: szép. De nem szeretném megvenni, birtokolni – bitorlásnak érezném. Őt minél több embernek látnia kell, nem állhat valakinek a polcán, párkányán. Pedig nagy valószínűséggel ez lett a sorsa, hiszen a művésznő abból él, hogy eladja az alkotásait.

Talán azért is tetszett annyira, mert végtelenül ismerős volt. Két éve megtaláltam az élő hasonmást – vagy akiről a nénikét mintázták. Ezt nem tudhatom. Julia McKenzie az, ő volt Miss Marple az Agatha Christie-sorozatban. Egymás mellé tettem a két képet.

Szeretnék majd ilyen bölcs fizimiskájú idős nénike lenni.

Ha van kedvetek hozzá, kattintsatok az első fotóra, elvisz Козуненко Facebook-oldalára.