Fáradt vagyok. Lenne még dolgom bőven, de a fejem megtelt, muszáj egy kicsit pihenni. Nem lenne jó hat körül elaludni, mert akkor fél éjszaka ülnék az ágyban, meredne a szemem, mint a vasvilla, reggel meg leengednék a redőnyt az agyamra.

Megpróbálok kis pörgős videókat nézni. Most nem mulattatnak a sütizős-főzős anyagok, a szerencsétlen indiai munkások házépítős filmjeitől meg kilel a hideg. Rendben van, hogy a turbánja tetejére kettesével feldobál 14-16 téglát – egyszer, sportból, de egész nap? Minden nap? Mászkálnak a magasban mindenféle védőfelszerelés nélkül, nekem meg tériszonyom van a hokedlin. Inkább tovább keresgélek.

Zömök kis kínai fiatalember teszi-veszi magát, előtte kazalnyi ruha. Nézem-nézem, s ámulok. Ha indián lenne, minden bizonnyal a Fürge Kéz névre hallgatna. Maga elé kanyarít egy pólót, pár mozdulat, aprócskára összetekeri, s már teszi is be egy műanyag ládába. Szépen sorakozik ott már tucatnyi, feles borítéknál alig nagyobbak. Na jó, hát pólót hajtogatni azért én is tudok. De ő emeli a tétet, jönnek a mindenféle szabású női ruhák – csinál belőlük egy keskeny szalagot, a hüvelyk- és a mutató ujjával megméri a dobozban lévő helyet, aztán sitty-sutty, ott a színes textilboríték a dobozban. Most már le sem akar állni. Előránt három pulóvert, s háromféleképpen hajtja, zsugorítja, tömöríti őket, a végén elférnének egy kis ridikülben is. Ettől vérszemet kap, dezodor nagyságúra összeteker mindenféle farmernadrágokat, saját kapucnijába visszagyömöszköli a pufidzsekit, a kispárna huzatába a komplett garnitúrát a dupla ágytakaróval együtt. Ha jobban megnézném, lehet, hogy ott kötöget az alján Li nagymama is.

Én mindent elhiszek, de amikor előveszi a gumírozott szélű lepedőt, hármat-négyet rázogat rajta, s már ott hever előtte az a dög ránctalanul, kisimítva, sőt, ahogy beteszi a dobozba, még meg is áll az élén, akkor elszakad bennem valami. Nekem ez a vacak már akkor megmakacsolja magát, amikor kiveszem a mosógépből. Ráncosabb, mint a levesteknős hátsója. Nyeklik-nyaklik, amikor kiterítem, rossz ránézni a szárítókötélre. Ha nem használom rögtön mosás után, ketten birkózunk vele, amíg elfogadható méretűre össze tudom dömöckölni, s akkor is elfoglalja a fél polcot. Ettől teljesen felébredtem.

Mivel háromszor visszanéztem ezt a részt, de nem tudtam megállapítani, hogy mi volt a trükk, a Facebook előzékenyen dobálta fel a hasonlóan ügyes emberkéket, nőket, férfiakat vegyesen. Egyik kínaibb volt, mint a másik. Komplett ruhatárakat suvasztottak be egyetlen közepes méretű gurulós bőröndbe.

Ekkor jöttem rá a turpisságra: a kínaiak ugyebár nem túlzottan nagy emberek. Egyszerűen parányi holmikat tettek közel a kamerához, azért fért be olyan sok a dobozba, bőröndbe.

Csak egyet nem értek: Fürge Kéz hogy a csudába rázogatta össze olyan simára azt a lepedőt?

Az illusztrációnak az égvilágon semmi köze nincs a szöveghez, de ez segített át a sokkon a lepedős filmecske után.