Amikor Édesanyám halála után a házunkat eladtuk, minden ki kellett pakolni belőle. Talán furcsán hangzik, de nem a bútorok, könyvek, edények láttán facsarodott el igazán a szívem, hiszen azok generációkat képesek kiszolgálni, hanem az általa készített befőttek, meggyszörpök, paradicsomlevek miatt. Képtelen voltam túltenni magamat azon, hogy egy romlandó lekvár túléli az én drága anyámat. Csak néztem-néztem, ahogy ott sorakoznak a polcon, s képtelen voltam akár egy falatot is lenyelni belőlük. Megkeseredett volna a számban, s az maradt volna meg bennem örök emlékként. Így viszont bármikor fel tudom idézni mindnek az ízét – bár utánozni soha nem fogom tudni.

Ma olyan vacsorám volt, amit főzhetett volna akár Anya vagy Nagymama is, hiszen Mamától tanulta Keresztanyu is, hogyan kell toros káposztát készíteni. Régmúlt teleket idéz a színe, az illata. Spóron főtt! Az enyém nem ilyen. Az sem rossz, de sosem lesz ilyen, mert szakácskönyvből tanultam, nem Édesanyától. Gyerekként ki lehetett volna kergetni a világból a káposztás ételekkel, csak felnőttként szerettem bele a torosba, s akkor már nem volt kinek a kezét lesni.

Nénjuka – így hívtuk őt kiskoromtól – boldog volt, hogy adhat, hogy végre van kinek főznie, én pedig azt képzeltem, hogy Anyukám pakolta meg nekem a kis fehér éthordót. Keserédes élmény… Mára ez jutott.