Tanárként az ember sokféle életbe belelát, s amióta létezik a Facebook, azt is tudom, kinek hogyan alakult az élete a ballagás után. Elnézem, ahogy az általunk hímes tojásként védett leánykák fél év múlva csücsöri szájú kacsákká változnak, 16 évesen már ott a cigaretta az asztalon, mellette valami divatos alkoholos ital. Igazából nincs közöm hozzá, ahogy mondani szoktuk: van annak a gyereknek anyja is, ha neki tetszik így, az ő dolguk.

Majd lenyugszanak. Sokuknak ennyi az élet, ez a pár év csillogás, aztán gyorsan férjhez mennek, s beleszürkülnek a napi robotba, a gyerekszülésekbe, a pénztelenségbe. Most csücsörítsen, most sminkeljen, most éljen, később talán már nem lesz módja rá.

Akiről igazából írni akarok, nem ilyen. Ritkán posztol, többnyire higgadt, nyugodt, pozitív dolgokat. Óvodás kora óta ismerem, tudom, hogy nem volt könnyű élete, mégsem panaszkodott soha. Nem megyek tovább ezen a vonalon, nem tartozik ez másra. Csak nem hagy nyugodtan az a fotó, amit ma feltett: idejét sem tudom, mikor láttam utoljára ilyen őszinte, tiszta tekintetet. Ott ragyog benne a szerelem. Az egész arca valami hihetetlen harmóniát sugall. Semmi fotóbolt, semmi manipuláció, csak a natúr tisztaság. S éppen ezzel a természetességgel kerekedik a full sminkben pompázó, pucsító, egyszerre mellet és feneket mutató kígyónők fölé. Azzal a szimpatikus fiúval sem tapadnak egymásra, mégis látszik az összetartozásuk.

Nézem a képet, s érzem áradni belőle azt, amilyennek az őserőt gondolom. Nem brutálisan mellbevágó érzés, hanem meleg szeretethullámokban érkezik, ahogy észreveszem a szeme sarkában a korai szarkalábakat. Nem kifelé mutogatja örömét – mintha a mögötte álló fiúra mosolyogna. Nem képzavar, a szelfimód lehetőséget ad erre. Ritka szép felvétel, örülök, hogy láthatom.

Veletek örülök, szerelmesek! Legyen boldog életetek!