Azzal a jóleső érzéssel tettem le ma a piros tollat, hogy ha a tantárgyfelosztás kegyes lesz hozzám, jó darabig nem kell mondatelemzéseket javítanom. Ennek örömére „nem tanultunk”, vagyis a füzetbe nem írtunk egy sort sem, csak meséltem és meséltem. A magyar nép vándorlásáról, a nyelvrokonságról, a komikról, akiknél volt szerencsém három hetet eltölteni 1989 nyarán. Lefogadom, hogy a következő órán többet vissza tudnak majd ebből mondani, mintha a papírt szántottuk volna.

Sziktivkári emlékeim annak idején bekerültek a kötetem címadó tárcanovellájába is:

„A munkások szokás szerint lapockán veregettek minket, kedvesen sorolták: egy, kettő, három, szem, haj, máj, a komik és a magyarok testvérek. S a drága rokonok végre valami ehetőt sütöttek! A kövér szakács néni beleegyezően bólogatott: persze, lehet, hármat is ad a finom pirogból, végre esznek valamit ezek a magyar gyerekek, ha már ilyen messziről ide jöttek dolgozni. A legnagyobbat vettem ki a ropogós, fényes, barna tészták közül. Óriásit haraptam, vártam a nyelvemre omló édességet. De lekvár helyett alig dinsztelt, szinte nyers hagyma és zöld hagymaszár bújt elő a fogaim közül. És le kellett nyelni, jó képet kellett vágni hozzá, hiszen mindenki minket nézett nagy boldogan. Rágtuk, nyeltük, befelé könnyezve átkoztuk azt, aki kitalálta ezt a cserediák dolgot. Szép kis rokonság! Valamelyikünk nagyon elfajzott az alomból."

A teljes tárca ITT olvasható.

A fotót Kalmár Imre készítette, sajnos az idő vasfoga kissé megette a minőségét. De a végtelen orosz tajgán készült. Megtaláltok rajta?