Nyírmadához ezer szállal kötődöm, pedig amióta a húgom nem lakik ott, keveset járok arrafelé. Ott olvasták fel először hangosan az egyik tárcámat, a statisztika szerint ott vették a legtöbbet a könyvemből, s ott voltak a legtöbben a bemutatómon annak idején. Most, hogy a Facebook feldobta régi fotókat az emlékek között, egyszerre elöntött az a mérhetetlen boldogság, amit akkor éreztem: csak jöttek és jöttek az emberek, sokan tegezve köszöntek, hiszen ők ismertek engem a húgom történeteiből, s a neten megjelent írásaimból. Amikor bemutatkoztak, rájöttem, hogy én is tudom, ki kicsoda, csak személyesen nem találkoztunk még.

Ezekben a könyvbemutatókban az volt a legjobb, hogy itt nem voltak fanyalgó ellendrukkerek, sem olyanok, akik kötelességüknek érezték, hogy jelenlétükkel emeljék az esemény fényét, „csak” olyanok, akik szeretik az írásaimat, ismernek vagy éppen kíváncsiak voltak rám. Az én hangomon akarták hallani a történeteimet. Nem kellett megküzdenem a figyelmükért, mert azonnal egymásra hangolódtunk. Velem örültek, velem sírtak. 

Mindenütt óriási megtiszteltetés volt beszélni, beszélgetni, felolvasni, de itt Madán olyat éreztem, amit sehol máshol. A nyíregyházi bemutatókon a barátaim, rokonaim, kollégáim, tanítványaim voltak jelen, Sepsiszentgyörgyön, Csengeren, Mátészalkán, Kisvarsányban stb. javarészt ismeretlenek, itt pedig olyan emberek, akik a húgom révén sorra értesültek a minket ért örömökről, tragédiákról. Olyan volt, mintha azért lennének itt, hogy most visszamenőleg egyszerre az összes örömömhöz gratuláljanak, s velem érezzenek fájdalmamban. Kint január végi csikorgó hideg volt, bent puha fészekmeleg, kedves emberek, akik azt adták meg nekem, amit igazából nem tőlük kellett volna megkapnom: otthon érezhettem magam. Köszönöm, Nyírmada!

A fotók 2017. január 31-én készültek.