Életem során megtapasztaltam párszor, milyen is, ha lopnak tőlem: szörnyű, dühítő, gyomorforgató – nem tartozik ide természetesen a csóklopás kellemesen bizsergető élménye. Csak a két legemlékezetesebb eltulajdonítást említeném meg: harminc éve az autónkat, jó tíz éve a gyerekek bringáit vitték el ismeretlen tettesek. A veszteségen túl azt nehéz feldolgozni, hogy valaki befurakodott a személyes terünkbe, megfogta a tárgyakat, amelyek a kezünk melegét őrizték, leült a helyünkre, hétköznapi dologként kezelte mindazt, amiért mi keményen megdolgoztunk, aminek minden négyzetcentijéhez emlékek fűződtek. Az ember sokáig úgy véli, idegen tekintetek kereszttüzében áll, mintha az illető valami asztrális síkon itt hagyta volna a szemeit, most is látna a távolból, s azt latolgatná, mi legyen a következő, amiért érdemes visszajönnie. Mert a keze nyomát lesikálhatod, de nem tudod meg nem történtté tenni, hogy itt engedte ki a tüdejéből a levegőt. Mintha egy láthatatlan, ocsmány filmréteg fedne mindent, amire csak ránézett.

Az autó meglett, sárosan, mocskosan – milyen szerencse, hogy reggelre halasztottuk a tankolást, még csak messzire sem jutottak vele. A kerékpárokról meg annyit mesélt el hetekkel később az ügyben illetékes rendőr, hogy igazoltattak nem sokkal korábban két fiatalembert a bogdányi benzinkútnál, meg is büntették őket, mert nem volt rajtuk a láthatósági mellény, s csak akkor jutott eszükbe, hogy ezeket a bicajokat mintha keresnék, amikor elhajtottak velük. Utánuk eredtek, de Nyírbogdány és Nyírtura között már gyalog találták a fiúkat, állítólag eldobták a susnyásban a bicikliket, de nem tudták megmutatni, hogy hol. (Mindezt olyan kedélyesen, nevetgélve, sőt tegeződve mesélte el a saját tornácunkon, hogy nem győztem csodálkozni. Ismerted, kérdeztem a férjemet, amikor elhajtottak, mire döbbenten nézett vissza, mert azt hitte, én ismertem valahonnan, azért volt olyan totálisan oldott hangulat. Idézném: „…sszátok meg, mikor elmentek, akkor esett le, hogy ezek biztosan a ti bringáitok!”)

Régen csupa olyan dolognak kélt lába, aminek nem csupán eszmei értéke volt: Apa szerszámainak a műhelyből, míg Anya a kórházban feküdt, a gyerekeim nagyméretű dömperjeinek, az összes ásónak-kapának-lapátnak a garázsunkból. De ma olyat hallottam, amivel elsőre nem tudtam mit kezdeni: az illető udvaráról eltűnt a kerti WC-ből a tető. Először azt hittem, lebontották a deszkabudi tetejét, de nem! A lyukat takaró műanyag fedő nincs meg! Csak azt a semmi másra nem használható, igencsak speciális rendeltetésű, s meglehetősen leamortizálódott tárgyat vitték el meg egy tekercs papírt. Mit mondhat erre az ember? Csodálatos dolog, hogy rezedaszagú kis falumban – bár ez esetben kissé áthallásos a jelző – nincs szegénység. Mindene megvan már az embereknek, ezért lopnak lényegében értéktelen dolgokat. Nem ismerek olyan vallást, ami hasonlót diktálna a híveinek, így a kultikus cél kizárva.

Szívemből kívánom a tolvajnak, hogy a rozzant buditető legyen a háza fő ékessége, a papírt pedig használja el egészséggel, lehetőleg félórán belül!