Ha a gyerekeknek elmondanám, hogy semmi nem történt ma, azt hinnék, édes semmittevéssel telt a nap. Nem egészen, hiszen negyed hattól minden perc be volt osztva, beleértve a déli kávét követő 20 perces kómát is. De azzal foglalkozhattam, amit szeretek csinálni: megírtam pár óravázlatot a jövő hétre, együtt főztem a férjemmel, közben ment a Mici néni két élete, aztán az Egy szoknya, egy nadrág, persze az eredeti, fekete-fehér, Latabár Kálmánnal. Főzés-mosogatás közben van némi alapzaj, időnként beáll valamelyikünk a laptop és a másik közé, így aztán sem rendesen látni, sem hallani nem nagyon lehet, de szeretem, ha valami film zörög a háttérben. Most ezek a klasszikusok vannak porondon. Nyáron a télapós bugyuta amerikai filmek, télen a romantikus, tengerparton játszódók adnak kíséretet a hús sercegése, a tésztavíz duruzsolása és a csaptelep sivítása mellé – ezekre kell a legkevésbé figyelni, a mondanivaló három képkockából kikövetkeztethető.

Alvás után újra a géphez ültem. Elfogtak két sorozatgyilkost, volt pár autós üldözés, utcai leszámolás – vázlatírás közben az osztott képernyő egyik felén nyomozós-boncolós krimik szoktak menni – ne keressétek az összefüggést.

A cica felkapaszkodott egy kicsit az ölembe, mert a fiúk magukra zárták az ajtót, s nélkülük magányos volt. Doromboltunk egymásnak egy keveset. Éreztem, amikor ásított, hogy jól jönne neki egy kis Tic Tac. Fel tudtam emelni a kezemet annyi időre, amíg összefogtam a hajamat, és nem ugrott ki közben a szemem.

Csöndes nap volt. Nem nyertünk. Nem vesztettünk. Senki nem lett betegebb, szomorúbb, csalódottabb. Mindenki jóllakott. Nagyokat nevettünk. Finom melegben néztük, hogy ismét esett 20 hópehely.

Nem vágyom mások életét élni. Nekem így jó.