Alaposan bereccsentett ma reggelre a hideg, az autóban is látszott a leheletem, de így legalább rögtön adódott a beszédtéma, amikor letelepedtem Keresztanyám konyhájában. Naponta-kétnaponta megyek hozzá, igazából egyikünkkel sem történik semmi, amiről hosszasan tudnánk beszélgetni. Az ebéd íze, állaga, majd a betegségeink kitárgyalása után jön egy kis szünet, lázasan keresek valami kapaszkodót, vidámat, nem jó az, ha együtt sírunk, utána meg egyedül folytatja.

Arra jöttem rá, hogy azzal tudom legjobban elterelni a figyelmét a veszteségeiről, fájdalmairól, ha valami nagyon régi dologról beszéltetem. Hogy a ’86-87-es nagy havazásra meg ónos esőre így utólag mekkora kacározással lehet visszaemlékezni! Akkor is karanténba kerültünk, mert a hó és a jégpáncél lehetetlenné tette a közlekedést, lánctalpas katonai járművek hozták a kenyeret a boltba. Pánik nem volt, a férfiak körbejárták a falut, kiásták, akit kellett. Az öregek lefitymálták a méteres hófalat, mondván, bezzeg az ő idejükben a távíróoszlop csúcsáig ért a hó, annak a tetején mentek, alagutakat ástak a házak bejáratáig meg az istállókig, tyúkólakig.

A ’80-as években a kettes számú kacsatelepen dolgozott Keresztanyám. A nagy hóesésben gyalog mentek az asszonyok a munkába, ki a határba, át a gyümölcsösön, egészen a tóig. Úgy beöltöztek, hogy alig ismertek egymásra. Egész nap szedték a tojást, etették a jószágot, törték a jeget, hogy a kacsák inni tudjanak, a nap végén meg hazaballagtak a jeges szélben.

Szó szót követett, a téeszelnökről a földesúrra terelődött, akivel ő sosem találkozott, csak azt tudja, hogy nagyapám az ő „prádés” kocsisa volt. Nem a hintót, csak egy szekeret, de azzal két szép lovat adott kölcsön, amikor a nagyszüleim házasodtak – azzal mentek Demecserbe. Fel volt szalagozva az istráng, a lovak – de szép is lehetett, méláztunk, és ezután hirtelen kiesett egy régi csontváz a szekrényből!

Nem, nem mondom el rögtön, előbb teszek egy kis kitérőt. A családi legendárium úgy tudja, hogy az apai nagyapám valamelyik őse a tőlünk pár kilométerre lévő Berkesz határában lévő Csillag csárdában elkártyázta a Csík-gátnál – vagy ahogy mi itt mondjuk, a Csiggátnál –  működő szárazmalmainkat. (Most nagyjából ezen a helyen van a székelyi benzinkút.) Ráadásul az illető nem férfi volt, hanem nő! Talán az ük- vagy szépnagymamám. Erre mit tudok meg ma? Anyai nagyapám nagyanyja a berkeszi határban a Betyár csárdában – nem biztos, hogy ez volt a neve, de oda jártak a betyárok – elkártyázta a családi vagyont! És ez még semmi, mert ráadásul az asszony pipázott is! Na, mit szóltok! Mindig sejtettem, hogy nem véletlenül veszítek én folyton a kártyaasztalnál…

Még az a szerencse, hogy a férjem nem vethet semmit a szememre. Az ő őseinek, a Bedécseknek a nemesség nem jött össze, mert egy rangon aluli házasság anyagi csődbe vitte a családot. Egy félig kész nemesi kutyabőrt tud csak felmutatni.

Szóval, szép pár vagyunk: egy majdnem nemes és egy mindkét ágról tökfilkó. De semmi baj, csak egészség legyen és jó lapjárás!