Családi legendák szólnak arról, mennyire nehezen tanultam meg írni. Legalábbis az első két- három hét a forró ősz ellenére csukott ablakok mögött telt, nehogy meghallják a szemközti cukrászdában a sírásomat. Szerintem az a vonal már elég szép volt úgy is, különben is azt mondta Kati néni, hogy írás közben pihentessük a fáradt kis kezünket. S én a pihenést mindig arra használtam, hogy rajzoltam a fáradt kis kezemmel. Ettől Édesanya rögtön „pippet kapott”, amiről nekem fogalmam sem volt, mit jelenthet, de mindig sírva fakadtam, ha meghallottam.
Nem tudom már, mivel vettek rá végül a gyakorlásra. Talán egyszerűen rákaptam az ízére. Megcsapott a tinta illata. Mi még mártogatós tollal írtunk, fekete vagy sötétkék tintával. Emlékszem a tintafoltos ropi ujjaimra, amiket gondosan beletöröltem az iskolaköpenyem fehér gallérjába… Soha nem szidtak meg érte. Anya este kimosta, kikeményítette, reggel kivasalta, felgombolta. „Most látom, milyen óriás ő…”
A mai napig szeretek kézzel írni, gömbölyíteni a betűket, nézni a papíron szaporodó sorokat, messziről az összképet. Szeretek mindent, ami betű, füzet, toll vagy könyv. Élmény, ha jó állapotú táblára írhatok. Elmegyek a terem végébe, hogy titokban gyönyörködni tudjak a saját kézírásomban. A v és az r betűim kissé megtévesztőek, de egy idő után hozzászoknak a gyerekek. A soraim mindig enyhén felfelé tartanak, optimistábbnak mutatva engem a valóságosnál.
Ma óriási öröm ért: megtanultam elsőre leírni a k betűt! Másfél hétbe telt, de kitartó és szorgalmas voltam. Korábban csak akkor írtam ballal, amikor a múlt évezredben a tévében valami különleges képességű embereket bemutató műsor ment, és abban egy férfi egyszerre írt mindkét kezével egy üveglapra. Mi is kipróbáltuk persze, elég hamar bele lehetett jönni. Legalábbis ugyanaz a szöveg ment, kétféle már nem. De ezzel a tudománnyal is megvolt a 15 perc hírnév.
A múlt hétfőn nagyon megviselt, hogy a sérült jobb kezemmel egyetlen kusza jelet tudtam halványan felróni a táblára, azt is csupán mellmagasságban. Átvettem a krétát a balomba, de csak valamiféle rovásírásnak álcázott csúfságok kerültek ki a kezem alól. Diktáltam. Gyerekekkel írattam a táblára. Ahol lehetett, kivetítettem a szöveget. De nem tudtam elviselni, hogy nem megy. Lyukas órákon kicsit gyakoroltam. Egy idő után mindent le tudtam írni, alig lassabban, mint jobbal, de az s, g, k betű valahogy nem a jó irányba kanyarodott. Írtam, töröltem, írtam, töröltem. Aztán már csak a k. S csak magamban mondhattam, hogy az k… kifog rajtam. De mától az sem. Nem mondom, hogy gyöngyírás, de olvasható. És ezúttal az ablakokat sem kellett becsukni hozzá, mert kicsit sem sírtam.
Anya, ugye látod odafentről?
