A szirénával való viszonyom eléggé ambivalens. Gyerekként a mentő vijjogása még számomra is azt a semmihez nem fogható izgalmat jelentette, ami miatt ki kellett szaladni az udvarra, az út szélére, s addig követni a szemünkkel a fehér Roburt, amíg el nem tűnt valamelyik kanyarban. Az órán is teljesen természetes volt, hogy az ablakhoz rohant mindenki, s az orrunkat az üveghez nyomva találgattuk, mi történhetett. A rendőrautó szirénája a kék villogóval a Kánaán volt, a tűzoltók kocsijának meg a puszta látványa is maga a mennyország. Igaz, meglehetősen ritkán hallottuk-láttuk ezeket a járműveket. Lassabb volt a világ, kisebb a forgalom, kevesebb a betegség, a baj.

Évekig nevettünk rendőr nagybátyám sztoriján. Bevetésen voltak, meg akarták lepni a bűnözőt, ezért pár házzal odébb álltak meg. Kiszálltak a kocsiból, s leszakadt az ég: 80 óvodás üvöltötte egyszerre, hogy reen-dőőrrr-óóótóóó, reen-dőőrrr-óóó-tóóó, reen-dőőrrr-óóó-tóóó! (Tudom ám, hogy nem így választjuk el ezt a szót! Kacsintós szmájli…) A gazember elszelelt, de a gyerekeket addig nem lehetett letépni a kerítésről, amíg be nem kapcsolták a kedvükért a szirénát. Akkor már úgyis mindegy volt.

A rendőrautó szirénája Csaba öcsém temetésén is megszólalt. Minden sejtemben rezonált a hangja, az összes idegszálam borzongott tőle. Mintha az egész világ összes rendőrbajtársa őt siratta volna azzal a hanggal. Rettenetes volt. Évekig vállalhatatlanul remegtem, ha bármi hasonlót hallottam. Nemcsak lehúzódtam, de meg is álltam az úton, mert nem voltam képes koncentrálni, a sziréna a sírbatételt juttatta az eszembe. Fohászkodtam, hogy ne történjen semmi baja azoknak, akikért a sziréna szól.

Aztán jött ez a lüke macska, a világ lustája, aki még a gazdátlanul maradt húsért sem oson fel az asztalra, ráadásul annyira süket, hogy sem a kamiont nem hallja, sem a dudaszót, hogy vonszolja már gyorsabban magát, ha már amúgy is keresztben óhajtja átszelni az úttestet, szóval jön ez a büdös dög, és feloldja bennem az évtizedes gubancokat. Mert ha sziréna szól, képes felmászni a nappali ablakába, s onnan tekintget szét nagy kíváncsian, hogy mi lehet ez a felfordulás. Ha nyáridőn nyitva van az ablak, még ki is hajol, hogy jobban lásson. Ma történetesen az Üvegtigris 3. részében szólt a sziréna, amitől Boci beindult. S neki köszönhetem, hogy végre újra gyerek lehetek, aki a macska mellett odanyomja az orrát az ablaküveghez, amíg el nem halkul odakinn a vijjogás, mint a ma már csak zsiborgásszerűen, de még mindig létező fájdalom.