Rendezgettem a szünidőben kissé a könyvespolcomat, néhány kötet más helyre került, így aztán fogalmam sincs, végül melyikben volt elbújva ez a régi képeslap. Egy feladatgyűjteményért nyúltam, s ez akadt a kezembe.
Jól emlékszem rá, hiszen azóta sem volt hasonló élményben részem. Először azt hittem, tréfál velem valaki, de a bélyeg és a lap valódinak tűnt. A feladó neve nem mondott nekem semmit, túlságosan érdeklődni sem akartam utána, nehogy mégis valami átverés legyen a dologban.
Aztán összeszedtem a bátorságomat, levelet hagytam a fakkjában a porta mellett, hogy szeretnék találkozni vele.
Az izgalomtól szinte kuncogva vártam, hogy hazaérjen Krétáról a fiú, aki 1989. május 12-én engem látott a nap szépének.
Ábrándoztam. Hajaj, de még mennyit! Nem, nem árulom el, milyennek képzeltem el őt. Lényegtelen is, mert amikor megláttam a megbeszélt időben és helyen, földbe gyökerezett a lábam: minden képzeletet felülmúlóan csúnya volt szegény.
Mit is mondhatnék? Az élet néha nagy mókamester...