A pályám kezdetén természetes volt, hogy egy vagy több gyerek várt a tanári előtt, s ahogy kiléptem, elvették a kezemből a táskámat, a dolgozatfüzeteket, ha más nem volt nálam, hát a naplót kunyerálták el, s vitték nagy büszkén a terembe. Senki nem vette nyalizásnak, egyszerűen hozzátartozott az udvarias viselkedéshez. 

A gyermekszülés után visszatérve már nem álltak ott a táskára várva, de ha egyszerre indultunk neki a lépcsősornak, valaki mindig felajánlotta a segítségét.

Manapság inkább ott tartunk, hogy nagy pakkal megrakodva el sem indulok, amíg tömeg van, mert elsodornak, vagy kellemesen csevegve jönnek mellettem két emeletnyit is akár, de még csak fel sem merül, hogy jól jönne egy segítő kéz. Sőt, olyan is volt, hogy elismerően végigmértek: ,,Na, tanárnő ma is jól felpakolt..."

Ma abban a kellemes meglepetésben volt részem, hogy két nyolcadikos srác elém szaladt, elkérték a táskámat, segítettek kivenni a dolgozatfüzeteket a szekrényből, ha kérem, talán még  hiányzókat is beírták volna helyettem. Óra után a tanári ajtajáig hozták a holmimat. Szóval vannak még lovagok.

Ha tudom, hogy ezzel felébresztem bennük a védelmező-gondoskodó ösztönt, már hamarabb felkötöm a karomat...