Sosem tagadtam a netfüggőségemet. Ez nálam nem egyenlő a Facebook-függőséggel, vagyis már nem. Valaha mániákusan böngésztem a híroldalakat is, ma már csak rezignáltan átfutom a címeket, belegörgetek a szövegbe, inkább a kommenteket olvasgatom. Imádom a bennük megmutatkozó nyelvi leleményeket. Ami a függőségből megmaradt, az inkább a szövegalkotáshoz fűződik. Minden iskolai anyagomat gépre viszem, amihez tudok, interaktív feladatokat gyártok. Képes vagyok másfél napig elszöszölni egy-egy szabadulószobás feladattal, amit a gyerekek egy része semmibe nem néz. Nem is miattuk készítem. Egyszerűen élvezem, hogy meg tudom csinálni. Ám az utóbbi napokban itt van megnyitva a netem, de szinte rá sem nézek a gépre, csak a kedvesebbnél kedvesebb kívánságokat olvasom el a posztjaim alatt. Meghatóan jók hozzám a barátaim, ismerőseim. Szívesen válaszolnék mindenkinek, de most képtelen vagyok rá.

Nehezen megy a pötyögés csak ballal, de éppen csúcsra jár bennem a fájdalom, a jobbomnak még az is megterhelő, ha klikkelek az egérrel. Az egészet a tűzijátékhoz tudnám hasonlítani. Az első durranásra nem számítasz, meg is ijedsz, mi lehetett a váratlan hang. Aztán kis szünet. Várod, hogy megismétlődik-e. Óvatos vagy. Mire megnyugszol, jön a második, harmadik... Újabb szünet. Aztán beindul a műsor, egybefolynak a durrogások, süvítések, sípolások, a szemed káprázik. Nem tudod, csak sejted, mikor lesz vége - jelen esetben reméled, hogy egyszer vége lesz... Mindig van néhány lövés, ami mintha elmaradt volna a többitől, aztán jön a finálé, a mindent elsöprő hűdemagas, hűdeszép, ezigen, dekárhogyvégevan... Na, most járok a szemkáprázós résznél... És a vége sem fog stimmelni, mert nem fogom bánni, ha végre elmarad a fájdalom.

Hogy mi volt ebben a napi öröm? Ahogy lejön az ember a netről, eszébe jut, hogy nem csupán éjszaka lehet olvasni... Az utóbbi években napközben nemigen volt időm rá, éjszaka meg szinte alig alszom, tévét tizenegy éve nem nézek, maradnak a könyvek. Szóval ma délután begyűrtem az agyamba 480 oldalt, cirka öt óra alatt. Tripla bőrönd van a szemem alatt, de ez egy ismerős, elmondhatatlanul jó érzés: úgy végigélni egy történetet, hogy semmi nem töri meg a lendületet, mintha ott lennék valós időben a szereplőkkel. Olyan régen volt már ilyenben részem. 

Van jó is a nap alatt...

(A képen nem én vagyok. Nekem több könyvem és még több kilóm van. S amúgy sem feküdnék rá a fájós karomra...)