Öt heti távollét után akkora parával mentem ma be az iskolába, mint aki vizsgázni megy. Igazából attól féltem, fel bírok-e menni a másodikra, aztán tudok-e majd egyáltalán beszélni. Kibírom-e délig? Aztán haza bírok-e vezetni?

Úgy mozogtam a lépcsőn, mintha lassított felvételen lennék. Szerencsére nem volt még bent senki, így hangosan lihegtem, szuszogtam, de nem esett jól, mert szorítani kezdte a bordámat a melltartóm. Naná, másfél hónap alatt egyszer volt rajtam, amikor a Covid-ambulanciára mentem.

Na de a fogadtatás mindenért kárpótolt! Felnőttek, gyerekek mind-mind meghatóan kedvesek voltak. Főleg a kis ötödikesek. Kis csillogó szemű társaság, szeretem őket. Is. Minden osztályt szeretek, ahol tanítok.

A legfurcsább élményem az volt, hogy találkoztam néhány olyan kollégával, akik szintén átestek ezen a kórságon. A harmadik szünetre kristályosodott ki bennem, honnan ismerős ez az érzés: amikor anno a jég elverte a falut, a házat, a lábamat, akkor járkáltunk így az utcán. Mint akik egy háború túlélői. Akkor is így lézengtünk. Nem tudtunk mit kezdeni azzal az élménnyel, hogy pár perc alatt szétverte a háztetőt a vihar. Most meg egyetértően bólogatunk a másik felé: igen, mi tudjuk, mit jelent az, hogy le kell feküdni a reggeli fogmosás után, mert úgy érzed, elhordtál egy hegyet.

Szebb közös élményeink legyenek ezentúl! De minden fáradtságom ellenére boldog vagyok, hogy kibírtam a napot!

Nem csináltam bent fotót, így marad a hagyományos virágfotó.