A fájdalom váratlanul és alattomosan tör rád. A vállgödrödből indul, kígyóként rácsavarodik a felkarodra, görcsbe rántva az izmokat. Látod is, nem csak érzed, amint bal kezed ujjai karomként begörbülnek. Fáj!

Próbálsz mély lélegzetet venni, hogy aztán fogszorítva testhelyzetet változtass, talán az megoldja a gondod. Nem lehet itt baj, csak elzsibbadt a karod. Bár tudjisten, mitől, hiszen a hátadon fekszel, csupán egy pár dekás könyvet lapozgatva...

Mintha éles tőröket lélegeznél be. Hegyükkel körbepettyezik a szívedet. Visszaroskadsz. Apró jajgató lihegésekre szorítkozik a légcseréd.

Újabb görcs. Most a melled alól támad. Beszáguldja az erek útját, maró, lúgos folyadékként marcangolva az érfalakat. Jaj, nagyon fáj!

Még nem akarsz szólni, halkan nyöszörögsz, nem kell a pánik, elmúlik, ahogy jött. Csak mozdulni tudnál! De egy tüzes hegyű dárda a párnádhoz szegez. A melled alatt fúródik be, s a lapockád alatt távozik, jaj, fáj, fáj, fáj!

Hatalmas kések esnek a szívednek, hagymahéjszerű rétegeket tépnek le róla, egyre nehezebb tőlük a mellkasod. A lecsupaszított, dobogó izomcsomó feltárul. Ott kuporog benne a tündérszép királykisasszony és a jéghercegnő. Rettegve néznek egymásra, moccanni sem mernek, bár mindketten ölelésre, vigaszra vágynak. Tudják, bármelyik pillanatban lehullhatnak az ismeretlenbe.

A zsibbadás eléri a szájadat, ott vicsorog benned gonoszul: lám, miért nem szóltál előbb, most már nem is tudnál, hiába fáj! Fáj! JAJ!

Színes karikák jönnek. Tüzes Szaturnusz-gyűrűvé egyesülve körbefonják a testedet, hullahoppoznak a bordaíveken, egyre szorosabban, fullasztóbban. Mi ez? Befelé fordított sündisznóbőr? Drótkefe? Szuronyok erdeje? Mire eltűnnek, nyilakkal átlőtt, süket szalmabáb vagy csupán.

Végül megsemmisülnek a színek, a szagok, a fények... Némán belezuhansz a semmibe, ahol már a szív sem fáj.
Vajon látod? Távozó lelked indigókék vásznon táncol a végtelenen át.