Az első cicánkat – roppant fantáziadúsan − Cilának neveztük el. Kedves ismerősöktől kaptuk, akik kezessé dédelgették, úgyhogy nagyon jól tűrte a gyerekek dögönyözését, nyomorgatását, amivel levezették a bennük felgyülemlett sokéves macska iránti vágyat. Az örömünk nem tartott sokáig, három hét után az első délutánon, amit bezárás nélkül, egyedül töltött el, Cila nyom nélkül eltűnt. Faluhelyen mindennapos dolog ez, a butuska kis jószág kibújik a kapu alatt, bárkihez nagy bizalommal odaszalad, ha hívják, s már bent is csücsül a szatyorban… Rosszabb esetben elcsapja egy autó.

A fiúk évekig emlegették a selymes szőrű, bájos hófehér cicát, akinek az egyetlen icipici szépséghibája egy alig feltűnő vágás volt a bal fülén. Ha meglátták a fotóját, ha egyáltalán szóba kerültek a macskák, a kicsi zokogva, a nagy könnybelábadt szemekkel engem hibáztatott, hiszen én kardoskodtam leginkább amellett, hogy rosszabb lenne neki bezárva kucorogni órák hosszat, s nem lesz semmi baja.

Tavaly nyáron teljesen véletlenül derült ki, hogy valóban nem történt tragédia, nem ment messzire a cicus, csak ide a szomszédba, s ott éli fejedelmi módon az életét. Hatalmasra nőtt, lelkendezésünket unott pillantásokkal fogadta, mint egy ünnepelt sztár, ha egy felajzott vidéki újságíró próbálja becserkészni… Ágnes szomszédasszonyom felajánlotta, hogy hazahozhatjuk, ha Cila is beleegyezik, de ő az úttesten már feszengett az ölemben, a kiskapunál meg kibújt az ölelő karokból, s hazafutott. Oda… Szívfájdító volt, ahogy Misa hetekig vigasztalgatta magát, hogy legalább tudjuk, él, jó helye van. Később átjött néhányszor a madarainkat abajgatni, de esze ágában sem volt felmelegíteni a kapcsolatunkat.

Miről is jutott eszembe Cila? Tegnap este kiskamasz cicánk szokás szerint kint bogarászott sötétedés után az udvaron – újabban ő minden békák réme, de erről majd máskor –, s akkorát nyávogott, hogy fejvesztve rohant ki az egész család az udvarra. Kétségbeesett Boci-Bocó-Bocóka kiáltásainkra enyhe sántikálással előjött a magnólia alól, s vajon ki lapult a tűztövis bokorban? Cila! Hogy mi történhetett a jócskán anyányira korosodott hűtlen nőstény és a nyurga fiúcska között, elképzelni sem tudom, de furcsa lenne, ha Cila pont ezt az udvart tekintené saját vadászterületének, amit egykor− sőt, kétszer is− hűtlen elhagyott.