Van ez a régi-régi találós kérdés, miszerint kifelé megy – befelé áll, befelé megy – kifelé áll, felfelé megy – lefelé stb. (Gyengébbek kedvéért a válasz: a macska farka…) Nos, most jutottunk el odáig, hogy ha bent van a macsek, kifelé vágyik, ha kint van, befelé, és bárhol is van éppen, nem jó neki, ennélfogva – ha éppen nem alszik − alig látszik, annyit rohangál, ugrál, ami tökéletesen egészséges egy kölyök cicának, de nekem még nézni is fárasztó. (Ó, igen, a sárga irigység beszél belőlem, mert ha én is bírnék ennyit futkorászni, olyan karcsú párduc lennék, mint Bocó…)

Ezzel a nagy szabadságvággyal nem is volt gond eddig, mert nálunk alapvetően nincs zárva semmi. A nagy meleg miatt a bejárati ajtó sarkig tárva hajnaltól lefekvésig, a szobák ajtaja utoljára akkor volt kilincsre csukva, amikor rokonok aludtak nálunk, a folyosóról nyíló konyhán, s az ahhoz utólag épített nappalin meg eleve csak boltív van. Van bezzeg ajtaja a fürdőszobának! És ha éppen foglalt, az magától értetődően be is van zárva. Micsoda hallatlan dolog is ez, kérem, kizárni a legkisebb családtagot! Nyervákol, kapar, beengedem, lecsap két kört, menne ki. Megoldható, ha az ember még nincs a fürdőkádban. Ha mégis, és már nagyon bosszantó a műsor, legfeljebb odaküld az ember egy kis vízpermetet. Míg magához tér, sértődötten rázogatva pracliját megmosdik, ki lehet szállni, ajtót nyitni résnyire, a macska leül a küszöbre, se ki, se be, se nyő… , már fázom vizesen, itt állok a kedvedért pucéran, döntsd már el, mit akarsz, azanyádcicus…

És a gyerekek pici korukban ugyanezt művelték… Ki-be mászkáltak, kapaszkodtak a kád szélébe, rögtön volt valami kívánságuk, amint akadt pár perc elfoglaltságom, amit khm… nem lehet olyan egyszerűen félbe szakítani. De még az sem volt ilyen szörnyű, mint amit Boci rendez! Az igazi gondom az, hogy vannak olyan dolgok, amelyeket én csöndes magányban szeretek intézni. És ha végre nem akar mindenáron kimenni, akkor leül, és néz…Akkor meg nekem vagy nem sikerül, vagy elkezdek kínomban vihogni, hogy játsszunk szemkigúvadós versenyt. Ez sem jó, mert cicus szereti a vidámságot, rögtön odajön, és dörgölőzik a lábamhoz. Á, így nem lehet!

Már ott tartunk, hogy enni adok neki, mielőtt WC-re mennék, hogy időt nyerjek. Mert nem akarok úgy járni, mint a múltkor, amikor addig tekergőztünk mindketten, míg ültömben a bokámra csúszott a bugyim, s attól kezdve mindenféle hülye hangokat adtam ki, a család meg nem tudta elképzelni mi bajom van, én meg nem mondhattam meg, mert annyira ciki lett volna kikiabálni, hogy macska van a bugyimban…

*Hofi