Idejét sem tudom, mikor beszélgettünk másról Keresztanyuval, mint a veszteségeinkről, betegségről vagy az ebédről... Valahogy beugrott a kacsatelep, és rákérdeztem, hogy ott főztek-e maguknak. Erre elkezdett mesélni arról, hogy csak vasárnap főzött a napos, meg hogy mindenki vitte a meggöngyölt…

A tegnapi poszt valamiért nem élesedett, ezért ma kettő lesz. Bánt a dolog, de nem tudok változtatni rajta. A mai örömöm: a karantén alatt elég leharcolt állapotba kerültem, de ma Lucám befestette a hajamat. Kicsit elfáradtunk mindketten: neki a dereka, amíg felkente, majd lemosta a festéket, nekem…

Eseménytelen kis életem melyik elemét emeljem ki ma? A férjem negatív Covid-tesztjét? A hibiszkusz rekord nagyságú új virágát? Vagy azt, hogy Bencébe kapaszkodva fel bírtam caplatni gyalog az orvoshoz a táppénzes papíromért, mert úgy döntöttem, nincs mire várni? Talán a három kitesz egyet...  

Ma képes voltam arra a fizikai bravúrra, hogy megalkossak egy nagy tál szilvás gombócot. Sőt, a Nutellással is megpróbálkoztam, de a dobozban csak 5 gombócra elég adag volt. De sikerült!  Persze kinyúltam, de ez egy másik történet.  

Ez a kutyus állítólag napok óta itt bóklászik az utcán. Egy nyílt seb van a fején, elég mély, fejbe vághatták valamivel. Amikor mi láttuk, szívet tépően kétségbe volt esve. Aprókat lépett, tipitopizott. Ahogy rám nézett azzal a gyönyörű, aranybarna szemével, úgy éreztem, a szívembe lát. Soha kutya…

Ismét virít a hibiszkuszom. Általában kétszer szánja rá magát: amikor nyár elején kiveszem az udvarra, meg amikor visszatelepítem a nappaliba. Most szokatlanul sok bimbó van rajta, és kivételesen senki nem verte le a virágot egy óvatlan mozdulattal.

Olyan negatív vagyok... De ez most jó!